Új ösvényt taposni

Egyetemi vizsgafilmed, A kismalac sorsa 2009-ben komoly karriert futott be az interneten. Meglehetősen pesszimista színben tüntetted fel benne a diplomások boldogulási esélyeit tájainkon. Ilyen rossz szájízzel indultál neki a képzőművész pályának?

Lehet, hogy egy tudatalatti érzés munkált bennem. Az elején annyit tudtam, hogy egy okos malac történetét szeretném elmesélni. Kerestem a poént, és azt találtam a legjobbnak, hogy a hentes bárdja alatt végzi, a diplomáját pedig szalvétának használják, amikor a húsából készült hurkát, kolbászt fogyasztják. A téma végül is passzolt a szlovákiai hangulathoz, a személyes pesszimizmus pedig valószínűleg belém van gyökerezve. Azt viszont nem mondhatom, hogy rossz korszakomat éltem abban az időszakban.

Mondogatták nektek a tanárok, hogy nehéz lesz animációs filmrendezőként elhelyezkednetek?

Nem mondtak ilyesmit, ugyanis nem annyira nehéz elhelyezkedni. Ez az iskola komplex embereket képez, akik tudnak vágni, rendezni, értenek a grafikai programokhoz. Én az egyetem elvégzése után tovább képeztem magam grafikai téren, és először grafikusként találtam munkát. De előtte is, utána is többféle dolgot csináltam. Voltam tanár, raktáros a filmintézetben, dolgoztam színházban produkciósként, asszisztens-ként, tolmácsoltam rendezőnek. Aztán visszakerültem az animációhoz, a Mimi a Liza című rajzfilmsorozaton dolgoztam, amely szép sikert ért el esti meseként a Szlovák Televízióban, díjat is nyert, könyv formájában is megjelent. A gyerekek imádják, pedig a témája eléggé összetett. Egy vak kislányról szól, aki kitalál magának egy látó barátnőt, és a velük történt dolgokat saját szemszögéből meséli el. Amikor ez a sorozat véget ért, a rendezővel, Katarína Kerekesovával egy másik, Websterovci című projekten kezdtem dolgozni.

Erről mit érdemes tudni?

Ez lesz az első 3D technikával készülő szlovák sorozat. Egy pókcsaládról szól. Eléggé pepecselős munka, mert karakterenként nyolc végtagot kell animálnunk, ráadásul négy végtagon még öt-öt ujj is van. A tervek szerint négy év múlva kezdik vetíteni. Egy 11 perces rész elkészítése jelenleg 4-5 hónapot vesz igénybe, mert nekünk nincs akkora tapasztalatunk ebben, mint mondjuk a Pixar csapatának. Sok mindenre magunknak kell rájönnünk. Reméljük, hogy a gyártási folyamat idővel gyorsulni fog, mert fokozatosan belejövünk.

Nagyon messze van a hazai animáció a világ élvonalától?

Kreativitás és a művészi érték tekintetében egyáltalán nem. Eléggé zavar viszont, hogy mi itt mindent szlovákiai viszonylatban nézünk. Gyakran mondjuk valamire hogy hú, ez egész jó Szlovákiához képest. Lehet, hogy bátrabbnak kellene lennünk. Nem a sikeres megoldásokat koppintani, hanem valami egyénivel kijönni, új ösvényt taposni. A magyarországi kollégák ebből a szempontból sokkal előbbre tartanak, viszont az is tény, hogy ott az animáció régebbi „szakmának” számít. Talán elég, ha annyit mondok, hogy amikor engem felvettek, a pozsonyi animációs szak csupán hat-hét éve létezett, és maguk a tanárok sem képzett rajzfilmesek voltak, hanem különböző rokon területekről kerültek oda.

A Pozsonyi Kifli Polgári Társulás által kiadott Pozsonyi mesék sorozat három kötetét is illusztráltad. Milyen volt ez a munka?

Nagyon élveztem. Ezek a könyvek a mese műfajában dolgozzák fel a városhoz valamilyen módon kötődő híres személyiségek, Bartók Béla, Kempelen Farkas és Lechner Ödön életét. Igyekeztem úgy dolgozni, hogy a rajzok karakteresek legyenek, és ne csak a kicsiknek szerezzenek örömet, hanem a szüleiknek is. Az illusztrátor teremti meg a történet képi világát, ezért nagy a felelőssége, fel kell kötnie azt a bizonyos alsóneműt, hiszen a gyermeki képzelőerővel veszi fel a versenyt. Szabad kezet kaptam, sőt az első két könyv esetében még a tördelést is rám bízták. Csodálatos munka volt, bármikor vállalnék újabb könyvillusztrálást.

Ha egy boltban kinyitsz egy gyermekkönyvet, szakmai szemmel nézed, vagy édesapaként?

Először mindig szakmai szemmel, önkéntelenül is keresem a hibákat. De tudok olvasóként is viszonyulni hozzá. A kisfiamnak általában én választok könyvet, ilyenkor mindkét szempont fontos. Szeretem az olyan mesekönyveket, ahol van mit nézni, ahol sok az apró részlet. Szerintem tévhit, hogy a gyerekek csak az egyszerű rajzokat értik meg. Azt vettem észre, hogy szívesen böngésznek, keresgélnek egy-egy képen.

Bevallom, zenészként előbb ismertem a nevedet, mint vizuális művészként. A Moustache nevű népszerű dunaszerdahelyi zenekarban püfölted a dobokat.

Elég korán kezdett érdekelni a zene, a dobolással pedig unokatestvérem, Lacza Gergely fertőzött meg, aki néha-néha odaengedett a dobfelszereléséhez. A dolog egyre komolyabbá vált, olyannyira, hogy elkezdtem dobtanárhoz járni, később pedig bekerültem egy somorjai zenekarba. Ezután jött a Royko Passage együttes, majd 2007-től a Mousatche, aztán ismét a Royko Passage. Amikor gyerekek jöttek a képbe, már nem volt időm próbára járni. Jelenleg a feleségemmel és egy nagyon jó barátnőmmel írunk dalokat. A sanzont vegyítjük a punkkal. Még nem adtunk ki semmit, első stúdiófelvételeinket karácsonyi ajándéknak szánjuk a barátainknak. Még nem tudom, megmarad-e hobbinak ez a dolog, vagy tovább lépünk vele, az azonban bizonyos, hogy a zenélés örömet okoz nekem.

Hat egymásra benned a zene és a vizuális művészet?

Szeretek rajzolás közben zenét hallgatni, és érzem, hogy van köztük kapcsolat. Egészen biztosan inspirál a zene, de nem tudnám megfogalmazni, hogyan. Talán nincsenek is erre szavak.