Új irodalomtudományi szaklappal bővült a hazai folyóirat-irodalom

A művészetek és az irodalom iránt érdeklődők még emlékezhetnek arra, hogy három évvel a rendszerváltás után milyen visszhangja volt annak a ténynek, hogy az akkor már negyvenötödik évfolyamát író Irodalmi Szemle mellett megjelent a Kalligram folyóirat. Volt visszhangja, s nem csak azért, mert akkor még a folyóirat-irodalom is jóval szélesebb olvasótábornak örvendett. Lehetett mérlegelni – s erről folyt is némi vita –, vajon akkor ezek után a szlovákiai magyar kultúra húzóágazata, az irodalom végre súlyának és főként a legszerteágazóbb olvasói igényeknek megfelelően jut-e nyomtatott szóhoz. (Voltak, akik sokallták a két folyóiratot.) Az irodalom sajtófórumainak tere időközben többszörösen is átrendeződött, bővült a kéthavonta jelentkező Szőrös Kővel (részben a Fórum Társadalomtudományi Szemlével is), s maga a három irodalmi folyóirat is több jelentős átalakulásokon ment keresztül. Az irodalom mai – szerencsés esetekben továbbra is folyton változó – folyóiratképének általában már semmiféle visszhangja nincs, legföljebb néhány magyarországi lap és internetes irodalmi portál tájékoztat alkalmilag róla.

Ha másért nem, már csak ezért is fokozottabb érdeklődés várható a most első számával bemutatkozó Partitúra iránt. A magát a Sambucus Irodalomtudományi Társaság folyóirataként meghatározó műhely felelős szerkesztője H. Nagy Péter kritikus és szerkesztő, főszerkesztője pedig a társaság elnöke, Benyovszky Krisztián irodalomtörténész, kritikus. Ha az irodalomtudományban kevésbé jártas olvasó számára a folyóirat arcéle a fentiekből sem derülne ki esetleg egyértelműen, szerkesztőbizottságának összetétele (Bárczi Zsófia, Beke Zsolt, Csehy Zoltán, Keserű József, Kocur László, Németh Zoltán, Polgár Anikó, Rácz I. Péter, Sánta Szilárd, Vida Gergely) nem hagy kétséget afelől, hogy elsősorban irodalomelméleti, elméleti-kritikai szakfolyóiratról van szó, vagy ahogy H. Nagy Péter fogalmaz szerkesztői előszavában: a Partitúra az „irodalomértés ...önálló, korszerű elméleti kritériumoknak is eleget tevő, tudományos orgánuma.”

A 140 oldalas első szám szerkezete néhány egymástól jól elkülönülő témakört ölel fel, bár az olvasói figyelem könnyen utat talál magának a blokkok közti alkalmi vagy kevésbé rejtett összefüggésekhez is; ezek közül talán az első (H. Nagy Péter: A Partitúra elé) és az utolsó szöveg (Keserű József kritikája) ideológiához való viszonya a legszembetűnőbb. A tanulmányok sorát Reinhart Kosellecké (Historika és hermeneutika) kezdi, Hans-Georg Gadamernek a rá adott válaszával együtt, mindkettő L. Varga Péter fordítása. Figuráció és defiguráció a címe Kulcsár-Szabó Zoltán tanulmányának (A „tropológia” koncepciója Paul de Mannál). Ezt egy Italo Calvino-blokk követi három tanulmánnyal Csöngei Nagy Balázséval, Gyuris Norbertéval és Benyovszky Krisztiánéval. A következő két tanulmány, Sánta Szilárdé (Kánonok és a szlovákiai magyar irodalom) és Németh Zoltáné (Kanonizálók és kanonizáltak) a Somorjai disputa szimpóziumsorozat negyedik fordulójában elhangzott vitaindító előadások szerkesztett és bővített változatai. A lapot két regényinterpretáció zárja, a már említett Keserű Józsefé (Levicky Archleb Dániel regényéről) és Csehy Zoltáné (Kukorelly Endre TündérVölgyéről).

A Partitúra belső elrendezésére az olvasást célszerűen szolgáló áttekinthetőség és a szakszerű gyakorlatiasság jellemző (arculatterv: Juhász R. József). Egy bemutatkozó számból nehéz a folyóirat várható irodalmi hozadékára következtetni. A folyóirat tartalmát (valamint terjedelmét és egyelőre bizonytalan periodicitását) illetően bizonyosra vehető, hogy a Partitúra nem fogja ki a szelet a többi három irodalmi fórum tanulmány- és kritikarovatának vitorlájából. A Sambucus Irodalomtudományi Társaságnak a fedőlapon elhelyezett emblémája azonban jelképesen is visszautal H. Nagy Péternek egy négy évvel ezelőtt megjelent összefoglalójára, mely, ha lett volna már akkor Partitúra, akár az előszava is lehetett volna: „olyan értelmezőközösség van kialakulóban a Felvidéken, amelynek – felkészültségénél fogva – évtizedek óta először van meg az esélye arra, hogy felszámolja magyar nyelvű irodalom és szlovákiai magyar kritika egyidejűtlenségét, teret nyitva a szakmai narrációra és argumentációra épülő konstruktív kritika válfajainak.” Ehhez képest időközben annyi történt, hogy ez az értelmezőközösség kialakult s más értelmezőközösségekkel együtt saját fórumot alakított ki magának.

Több mint egy évtized távlatából jól látszik, hogy helyes volt a létező egy folyóirat (és nemkülönben az egy kiadó) mellé továbbiakat is felsorakoztatni. Az irodalom értékében – a szépében és a tudományoséban egyaránt – a sokfélesége is szerepet játszik. A Partitúra megjelenése ekként az irodalomtudomány szerencséjének is tekinthető; az új folyóirat külön szerencséje, hogy már egy sokszínű és többszintű irodalmi és irodalomtudományi közegben szólhat célzott és feltételezett olvasóihoz.