Tűzliliom az éjszakában: Juhász Ferenc köszöntése

Aligha kell sokáig törni a versszerető embernek a fejét, hogy ki is írhatta a fenti sorokat. Juhász Ferenc lávaömlésszerű nyelve elsőre felismerhető, utánozhatatlan. Sokan őrizzük azt az élményt, amikor először találkoztunk ezzel az ellenállhatatlan világgal, a teljesség birtokba vehetőségének illúziójával, az emberi lét teremtésből kiemelkedő nyelvi csodájával. Az én időmben az alapiskolák tankönyveiben az Apám című vers egy részlete szerepelt: az 1950-es szövegbe már akkor is bele lehetett szeretni, s akkori magyartanárnőmnek hála, máig fejből tudom ezt a szakaszt. Juhász Ferenc jelenléte már akkor egyértelmű tiszteletet parancsolt, és legalább olyan evidens volt, mint Adyé vagy József Attiláé. Költészetének kozmikus káprázata, barokk heroizmusa egyszerre az értelmen felülemelkedő zene és precíz analízis, szinte természettudósra valló mániákussággal. A magyar költői nyelv e páratlan korallpompája azonban nem pusztán a szépségről szól: a túlélés nyelve ez, a kozmikus képzetekkel, az istennel és a halállal való viaskodás privát nyelve, mely azonban bárkinek megnyílik, aki képes hinni a szóban. Juhász Ferenc az 1950-es években alakította ki a túlélés nyelvét, a szabadság burjánzásának ezt a privát menedékét, amikor a hivatalos költészet épp stagnált, s a mindent betöltő vörösesszürke tónus ragyogta be minden egyes hivatalos vers horizontját. A tékozló ország című Dózsa-eposz megkerülhetetlen valósága lett a magyar költői nyelvnek: pontosan fogalmazza meg, hogy nincs nagyobb emberi boldogság, mint ha az ember a szabadsággal (vagy legalább annak illúziójával) ajándékozza meg önmagát. Különösen figyelemreméltó ugyanakkor, hogy Juhász költészetén még a legbrutálisabb sematizmus sem hagyott károsodást: aki elolvassa például az 1951-ben publikált A jégvirág kakasa című vígeposzt, ma is hallatlanul jól fog szórakozni a szövetkezet legjobb traktoristájának és családjának bizarr kalandjain. A helység kalapácsának méltó párja született meg egy vészterhes időszakban, s már itt érezhető az a nyelvi varázs, mely a későbbi remekművekben teljesedik ki. Épp ez a mű figyelmeztet arra is, hogy Juhász Ferencnek elképesztő humorérzéke van, az irónia szivárványragyogásának szöveg-ege pedig minduntalan árnyalatokkal telik meg. És A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című versről még nem is szóltunk: a mű világirodalmi karriert futott be, a magyar költészetben pedig megteremtette az archetipikus ősiség és a szürrealizmus termékeny szintézisét. A Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb című vers megunhatatlan remeklés, a létszorongatottság egyik legszebb megszólaltatása irodalmunkban. Juhász Ferencet, a magyar költői nyelv egyik megújítóját szeptember 10-én köszöntötték pályatársai és tisztelői 85. születésnapja alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Minden használatba vehető terem zsúfolásig megtelt, a legtöbben állva nézték végig az eseményt a kivetítők előtt. Ferencz Győző, a szónokok egyike Ginsberg nemzedékének áradó és kontrollálatlannak ható szociokulturális érzékenységével rokonította Juhász költészetét, Esterházy Péter a saját nyelv szabadságának megteremtését méltatta, Grecsó Krisztián pedig egy Juhász modorában írt versét olvasta fel. Természetesen nem maradtak el a hagyományosabb, baráti köszöntők sem (Vasy Géza, Pomogáts Béla, Konok Tamás), de a szavalat sem hiányzott (Galkó Balázs, Havas Judit), Vásáry Tamás pedig Kodály Marosszéki táncok című művét játszotta el. Juhász Ferenc verseit hallani több mint költészetet: benne zsong a kozmosz mámora, és anyanyelvünk szépségének minden bizonysága, és az a tudat is, hogy mindez emberi léptékkel érzékeltetve egyszeri és megismételhetetlen. Az emberlét bogárjellege, a porszemöntudat a kozmikus idegenségben, a halál örökös közelségétől való rettegés kivetített tudatfolyama, az élővilág megfigyelésének analitikus mámora, a megkísértő és a megkísértett transzcendencia érzékisége mind-mind olyan tényezők, melyek Juhász költészetét elemi erővel töltik fel. Az ünnepség utolsó előtti meglepetése egy kisfilm volt, melyben jeles kortársak (többek között Spiró György, Kemény István, Tóth Krisztina, Kántor Péter) nyilatkoztak Juhász-élményükről. Az utolsó pedig Juhász Ferenc jelenése, aki egy új verssel ajándékozta meg az őt megajándékozókat. Végezetül álljon itt a Tűzliliom az éjszakában című antihiszekegy néhány sora: „én nem hiszek a bölcs emberi rosszban,/én nem hiszek az emberi gonoszban,/valami téboly van ebben a nagy nyárban,/tűzliliom az éjszakában,/ én nem hiszek a csalogány szavában,/ősz lepke gördül a villany-árvaságban,/ mint ősz csillag az isten mosolyában,/ tűzliliom az éjszakában”.Isten éltesse Juhász Ferencet, az „ősz csillagot isten mosolyában”.Juhász Ferenc