Túlságosan fájó magány

SZABÓ G. LÁSZLÓ

A hatvanas évek legendás cseh új hullámával jött ő is. De nem Milos Forman és nem is Jiří Menzel mellett állva, hanem Jan Němec és Evald Schorm között. Első nagyjátékfilmjét, az 1969-ben forgatott Szétlőtt vasárnapot, amely azonnal európai hírű rendezővé tehette volna, dobozba zárták. Ezzel meg is pecsételődött Drahomíra Vihanová sorsa, pályája. Játékfilmet legközelebb húsz évvel később forgathatott, a Cserhalmi György, Miroslav Donutil és Josef Kemr főszereplésével készült, San Sebastianban díjazott Kígyók várát. A köztes időszak alatt néhány dokumentumfilmre kapott csupán lehetőséget.

Az Eva barátnőm változásaiban a jeles cseh sanzonénekesnő, Eva Olmerová portréját rajzolta meg döbbenetes őszinteséggel, a Naponta megjelenek arcod előtt egy idős kelet-csehországi, hegyvidéki német férfi élettörténete, benne Közép-Európa 20. századi történelmével. A minden filmjével mélyre ásó, fájó sebeket feltépő, szociális érzékenységéről híres rendezőnő a Kígyók várában sem tagadta meg önmagát. Filmjének főhőse egy zenetanári állásától eltiltott, ereje teljében lévő városi ember, aki a hatvanas évek Csehszlovákiájában kénytelen szakmát változtatni. Vízmérőként érkezik egy eldugott, szigorúan őrzött katonai körzetbe, ahol különös dolgokra lesz figyelmes. Harmadik, s egyben utolsó játékfilmjét Petr és Jakub diák vándorlásai címen két világ, két kultúra ütközéséről egy meggyilkolt cigánylány esete kapcsán forgatta.

Rendhagyó filmes út Vihanováé. Nincs is párja cseh pályatársai között. Miroslav Janek Karlovy Varyban bemutatott, nemsokára tévéképernyőre kerülő dokumentumfilmje, Az eltökélt is ezt bizonyítja.

Ül nyolcvankét évesen, valahol Kelet-Csehországban, fenn a hegyekben vett kis háza teraszán Drahomíra Vihanová, és holtvágányra futott életéről mesél kíméletlen őszinteséggel.

„Ma már tudom, túl nagy árat fizettem a filmes pályán töltött évekért. Ha forgattam, minden és mindenki mellékessé vált. Még az édesanyámra sem nagyon figyeltem, sajnos. Bár magamhoz vettem, amikor már nagyon beteg volt, igazából mégsem voltam vele. Még akkor sem, amikor a vágószobából éjfél után hazavergődtem. Ő majomszeretettel lógott volna rajtam, én meg félrehúzódtam, mert vagy fáradt voltam, vagy a kész anyagon gondolkoztam. Ha forgattam, még ennél is rosszabb volt a helyzet. Nem ettem, nem mosakodtam, nem aludtam. A filmen kívül semmi más nem létezett számomra. De minden filmem rosszkor született. A Szétlőtt vasárnap úgy lett betiltva, hogy nem is közölték velem. A mannheimi fesztivál igazgatójának azt hazudták a barrandovi filmgyár vezetői, hogy ilyen film nem is létezik. A Kígyók vára elkésett. Egyszerűen elillant a hatása. Mindenkitől azt hallottam: ha a nyolcvanas évek közepén készül, kirobbanó sikert aratok vele. A harmadik filmemet teljesen félreértelmezték. Nem a cigánykérdésről szólt, mint ahogyan azt a kritikusok hitték, hanem a véleményalkotással járó erkölcsi felelősségről. A filmet megbuktatták, engem majdhogynem kivégeztek. Egyetlen lehetőség maradt számomra: a tanítás. Dokumentumfilmeseket tanítottam a főiskolán.”

Prágát otthagyva most távol a világ zajától, macskái társaságában él az Orlík-hegység közelében. És egy újabb összevetés Věra Chytilovával, ezúttal tőle:

„Vele ellentétben én képtelen voltam összhangba hozni a pályámat és a magánéletemet. A legrosszabb döntést akkor hoztam, amikor egy film miatt a küret mellett döntöttem. Soha többé nem lehetett gyerekem. Férjem volt három is. Az elsővel két évig éltem. Amint felvettek rendező szakra, elváltam tőle. Szabaddá akartam tenni magam. A második férjem színházrendező volt és politikai fogoly. 1960-ban amnesztiával szabadult. Ivott és nőzött. Ha elvesztette a fejét, kékre-zöldre vert. A harmadik férjem kitanult villanyszerelőként hivatalnoki állásban volt. Véletlenül tudtam meg, hogy a titkosrendőrségnél dolgozott. Azonnal elváltam tőle.”

Miroslav Janek dokumentumfilmjében egy kivételes tehetségű, tiszta világképű és kemény tartású alkotó vall viszontagságos életéről, buktatókkal teli pályájáról. Nincs őszintébb kitárulkozás. Fájdalmas együttérzést ébreszt bennünk.