Megérteni, milyen a vakondélet

Az Élet és hó című képeskönyvben a lehető legtalálóbb módon szövődik össze az illusztráció és a szöveg: a stílusjegyeknek köszönhetően. Mindkettőt ugyanis a letisztultság, a természetesség, a részletek iránti figyelem és a harmónia jellemez. 

Tarasz Prohaszko ukrán író, műfordító, elismert szaktekintély, és nem csak ukrán irodalmi berkekben. Műveit számos nyelvre fordították, a magyar olvasók a Jelesek című regényét ismerhetik. Marjana Prohaszko illusztrátorral több gyerekkönyvet készített közösen. Vakondos könyvtrilógiájuk 2013-ban elnyerte a BBC Év Gyerekkönyve díját – ez alapján készült az Élet és hó, melyben még fontosabb szerephez jutnak az illusztrációk, mint az eredeti kiadásban.

Képi labirintusok

Marjana Prohaszko látványvilága szívet melengető, a képek böngészésére érdemes hosszabb időt szánni. Ahelyett, hogy egy-egy központi elem köré építene, minden egyes kép labirintus a szem számára, ahol minden részletet ugyanazzal a törődéssel dolgoztak ki, és az olvasó részéről ugyanazt a figyelmet kívánja. Ez szimpatikus alkotói elvről tanúskodik: a képek azt sugallják, itt minden, mindenki egyformán fontos. Marjana Prohaszko képei szelídek, visszafogottak, dominálnak a pasztell árnyalatai, és még akkor is, amikor a mozgást ábrázolnak, csendes békét árasztanak.

A magyar kiadásban gyakorlatilag központi elemmé válik a rajz: bárhol nyitjuk ki a könyvet, a látvány java részét a kép nyújtja. Ez általában az adott oldalpár kétharmadát jelenti – de van olyan is, ahol a teljes kettesoldalat kép tölti ki –, közben mégsem érezzük úgy, hogy a szöveg kiszorult volna. S míg néhol sok szöveg szerepel az oldalon, máshol azt is megengedte magának a szerkesztő, hogy csupán egyetlen mondatot helyezzen el az oldalon – így a szöveg szinte képregényszerűen áll párbeszédben az illusztrációval. Nincs más olyan gyerekirodalomra szakosodó magyarországi kiadó, amely ennyire a szívén viselné, hogy minőségi látványvilágot varázsoljon a legkisebbek elé, és ők talán az egyetlenek a magyar könyvpiacon, akik ennyire szeretetteljesen bánnak az illusztrációkkal.

Az ikerpár útnak indul

Kúsz és Morminka vakondok. Ikerpárként születtek egy fa alatt alatt húzódó járatban. Beszédes névvel rendelkeznek: Kúsz ide-oda kúszik, még a vakondkijáraton is kiszökik röviddel születése után, Morminka pedig halkan mormolászik. Csakúgy, mint az embergyerekek, az ikerpár elkezdi felfedezni a világot.

A történetet ezért bátran olvashatjuk a legkisebbeknek is, hiszen ezzel az alapmotívummal ők is azonosulni tudnak. 

Morminka és Kúsz számára a világot a közvetlen környezete jelenti – tehát az, amikor elhagyják a föld alatti üreget, kilépnek a szamócásba, elmerészkednek a folyó partjára. Eközben barátokat szereznek, rájönnek, hogy máshol is lehet lakni, mint a föld alatt – például a fák koronájában, vagy épp a folyóban –, és olyan kérdésekre is rátapintanak, mint például, hogy mit jelent az, ha valaki fél valamitől, vagy éppen, hogy mi a halál. 

Ahogy arra csak a legjobb meseírók képesek, a szerzők megmutatják a gyerkőcöknek, hogy a félelem – bizonyos esetekben legalábbis – csalóka élményeken alapszik. Kúsz és Morminka egy napon kimásznak az alagútjaikból. Egész pontosan abban a pillanatban dugják ki a fejüket a földből, amikor átrepül felettük egy bagoly. Kúsz meglátja a madár árnyékát és megijed, ellentétben testvérével:

„Morminka cseppet sem ijedt meg, mert ő csak a baglyot látta, az ijesztő árnyékot nem.”

A két főhős két különböző szemszögből éli meg ugyanazt az eseményt: ami az egyiknek ijesztő, a másiknak nem az, hiszen ő magát a valóságot látta, így pedig tud reagálni a testvére félelmére.

Hó és halál

A félelem vissza-visszatérő motívum a történetben, Kúsz egyre több nézőpontból kap reakciót arra, vajon miért, hogyan alakulhatott ki a félelme. Attól félünk csupán, amit nem ismerünk? Nincs erre végérvényes válasz és magyarázat, a történet azonban buzdíthatja a gyerkőcöket, hogy maguk is gondolkodni kezdjenek – és ha már gondolkozunk valamin, akkor az már nem annyira megfoghatatlan, és egy lépéssel talán a félelem feloldásához is közelebb juthatunk.

Valahol a mesekönyv közepén túl Kúsz és Morminka elkezdik várni a havat. Ábrándoznak, találgatják, milyen lehet. Aztán, amikor megérkezik, mégis kicsit más, mint amilyennek képzelték. A címben is szereplő hó az egyik legerősebb szimbólum a könyvben, az élet legnagyobb kérdése, mellyel – akár akarjuk, akár nem – a gyerekeknek is előbb-utóbb találkoznak: maga a halál.

„Haláluk után a vakondok havat készítenek az égben, télen pedig leszórják a földre”

– tudhatjuk meg a vakondszülőktől, akik ezzel a mondattal talán egy kicsit közelebb hozzák azt, ami megfoghatatlan. A könyv vége felé járunk, amikor egy gyönyörű jelenetben Kússzal együtt megtapasztaljuk, hogy a halál és a félelem valahol, sejtelmesen-rejtelmesen összefonódik.

A szöveget átszövi valamiféle könnyed álomszerűség. Körner Gábor fordításában a mese végtelenül egyszerűnek tűnik, második-harmadik olvasatra azonban már érezzük, mennyire gazdag jelentésrétegek rejtőznek benne. Művészileg igényes, felesleges cicoma és sallang nélkül megírt szöveg ez, amelyet – éppen ezért a dísztelenségéért – a legkisebbek is képesek befogadni.

Trambulinnal a szürke hétköznapok ellen

Maguk a vakondszülők is művészi hajlammal rendelkeznek. A vakondpár anyukája nagybőgőzik, az apa pedig ír. Apa szeretné könyvbe foglalni mindazt, amit a vakondok föld alatti életéről tudni kell. Olykor-olykor azonban kétségek gyötrik:

„Lehetséges ez egyáltalán? – vívódik néha apa. – Megértheti, milyen vakondnak lenni, aki nem vakond?” A szöveg szinte puritánul visszafogott, olykor mégis filozófiai mélységeket közvetít. 

A művészetekhez való hajlammal függ össze a lelki egészség témája is: anya ragaszkodik ahhoz, hogy időről időre olyan tevékenységet végezzen, amit nagyon szeret. Nagybőgőzik, vagy épp trambulinon ugrál reggelente. „Ha anya ugrál, akkor boldog. Azt mondja, egy boldog anyának boldog gyerekei vannak.” Ugye, milyen fontos üzenet? Anya nem hagyja, hogy a gyereknevelés, a szürke hétköznapok felőröljék.

Apa és anya jelen vannak a háttérben, de hagyják, hogy a kisvakondok saját maguk fedezzék fel a világot. Szellemiségük mégis érződik bennük, a vakondgyerekek fogékonysága a művészetekre ilyen egyszerű és nagyszerű mondatokban bontakozik ki:

„Morminka szerette volna lefesteni az őszt, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.”

Az Élet és hó gyönyörű olvasmány mindenkinek, akit megérint a világ szépsége, és aki fontosnak tartja ezt az üzenetet a legkisebbeknek is átadni.