Túlárazott vásári mulatság

Épp ezért is lehet meglepő az érdektelenség és a kíméletlen kritika, ami a filmet övezi, másfelől jól mutatja azt is, hogy a Disney marketingesei jobban értenek a közönség nyelvén, mint Gore Verbinski vagy Johnny Depp. Közelről nézve azonban semmi meglepő nincs ebben, hiszen ennek a buktának azért precízen megágyaztak. Merthogy két éve, amikor a film előkészületei javában zajlottak, a stúdió visszadobta a tervet mondván, hogy a vadnyugati zsáner (lásd Cowboyok és űrlények) ebben a formában életképtelen, és biztos bukás lesz. Verbinski, a film rendezője akkor megígérte, hogy legalább a költségeket visszafaragja, végül mégis negyed milliárd dolláros büdzsé kellett ahhoz, hogy elkészülhessen a vadnyugati vidámparkosdi. Ez azonban egy blockbusterhez képest is hatalmas összegnek számít. Végül mégis csak a Disneynek lett igaza, mert A magányos lovas a jelen állás szerint még a nullszaldót sem fogja hozni. Pedig minden adott volt, Johhny Depptől a Karib-tenger kalózai franchise producerén, Jerry Bruckheimeren át az Oscar- és Grammy-díjas zeneszerzőig (Hans Zimmer), de ez most nagyon kevésnek bizonyult. Közben azonban – ha körbenézünk, milyen ligában indult – mégsem annyira katasztrofális ez a film, mint azt a bevételi statisztikák és az amerikai kritikusok mutatják, éppen csak unalmas és igen fáradt. Olyan, mint a vasárnapi rántott hús, fogyasztható, csak már éppen a könyökünkön jön ki. Ez az unalom pedig keveredik némi haraggal, hiszen Verbinski két éve a Rangóval egy működő zsánerfilmet készített, és ha most is egy kicsit komolyabban vette volna a dolgot, akkor akár már e sorok helyett is a készülő második rész bejelentéséről írnánk. Ebből pedig aligha lesz folytatás, még akkor sem, ha a film főszereplője, Armie Hammer kijelentette, hogy ő bizony három részre szerződött le. A legnagyobb baj az, hogy A magányos lovas giccses és klisés, és a humora is kimerül a felszínes vicceskedésben, így a történetnél kár is lenne hosszasan időzni: egy csapat Texas Ranger a törvényen kívüli Butch Cavendish bandája után ered, azonban csapdába csalják őket, és az egész díszes társaságot lemészárolják. John Reid (Armie Hammer) a fehér szellemlónak hála azonban életben marad, és egy Tonto nevű indiánnal (Johnny Depp) az oldalán elindul, hogy bosszút álljon. A film kivétel nélkül az összes westernvígjáték-jegyet felvonultatja, de Johnny Depp maszkján és a vérnyulakon (éppenséggel ez sem eredeti ugye) kívül sajnos semmi eredetit nem tud hozzátenni. Ez persze egy ilyen popcornmozinál általában nem szokott számítani, ehhez a stábhoz képest ez túlságosan is sovány. Bőven elég lett volna, ha a forgatókönyvíró páros Ted Elliott és Terry Rossio pontosan azt a színvonalat hozza, ami korábbi munkájukat jellemezte, de úgy tűnik, erre a filmre mindenki a legrosszabb formáját hozta.[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"119303","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]És ez igaz Johnny Deppre is. Az elmúlt évek folyamatos buktái után sem tudott megújulni, és már kínos végignézni ezt a mélyrepülést, amelyből egyelőre még a kiutat sem látni. Hiába kérik (ha ugyan) tőle mindig a Jack Sparrow figurát (Alice Csodaországban, Rumnapló, Éjsötét árnyék), ebből – legyen az 20 millió dolláros rutinmunka – nem lenne szabad többet vállalni, mert ezzel több filmet már nem lehet eladni. Már így is késő, hiszen a legutóbbiakat már nem is lehetett, idén pedig sikerült leérni a szakadék aljára. Hiába az erős médiakampány és az előzetesekben főszereplőként beállított Depp, a nézőket ez egyszer nem lehetett hülyére venni. De nem csak vele van a baj. Armie Hammer a semmiből egy hollywoodi szuperprodukcióban találta magát, de épp annyira nem sikerült emlékezetesre a bemutatkozása, ahogy a Disney korábbi, szintén nagyot bukó John Carterében Taylor Kitsch-nek. Az egyedüli értékelhető karakter így William Fichtneré (a főellenség, Butch Cavendish), akit ugyan szintén klisékre írtak, de legalább kevésbé vérszegény, mint a nagy átlag. Mindezt ellensúlyozandó a film gigászi akciójelenetekre próbál támaszkodni, amelyek ugyan itt-ott kaotikussá válnak, de legalább nagyon látványosak. A magányos lovas el tudott ezeken evickélni egy ideig, de az első fél óra után már érződött, hogy ez nagyon kevés lesz, erre pedig a következő két óra szisztematikusan nem tudott rácáfolni. Amikor pedig felcseng a Tell Vilmos-finálé, akkor tudatosul végképp, hogy bizony kár volt ezért a 140 percért. A Disney valószínűleg pontosan tudta, hogy baj van, így hát lesz, ami lesz alapon, bevették a 4DX technológiát, hátha legalább az kiveszi a részét az aktív kármentésből, de hiába villámlik, rázkódik a szék, és terjengnek a szagok a moziteremben, az élményhez érdemben nem tudnak ezek hozzátenni, sőt! Ez ebben a formájában csak vásári mulatság és fölösleges hiszti a nagy semmi körül. Az egész stáb karrierjének, és a nézőknek is jobb lett volna, ha A magányos lovas a televízió hőskorának egy kellemes emléke marad, mert ez a megalomán produkció sajnos éppen annyit ér, mint vászontarisznyán a lakat. El lehet képzelni.Horváth Gergő