Tóthpál Gyula halálára

Sárospatakon, Sátoraljaújhelyen is, és persze járta a királyhelmeci utcákat, bár ahogy 2012 májusában írta a címemre érkezett utolsó levelében, már csak alapgázon közlekedik, majd hozzátette: „az utóbbi időben nagyon lelassultam, érzem, hogy közeleg a vég”. Ismerve Gyula barátom huncut humorát, nem vettem komolyan, hiszen ígért a közelembe, csak a Duna túloldalára, Győrbe egy kiállítást, igaz, régen. Végül a vég jött el. Pont negyvenegy évvel első közös riportutunk után.  Merthogy az Új Szó szerkesztőségébe csöppenve, a hetvenes években még elkaptam három esztendőt abból az 1968-ban kezdődött időszakból, amikor Tóthpál Gyula a lap első hivatásos fotóriportereként dolgozott, s így még én is dolgozhattam vele, l976-ig. Jártuk az országot, gyakran utaztunk közös szülőföldünkre, a Bodrogközbe, vonaton, szolgálati kocsival, kötelességünknek tartván: hírt, minél több valóságot adni az „elhanyagolt” keleti végekről. Vitt a szívünk is, miért tagadtuk volna, e buja táj „igazi északkeleti akcentussal” muzsikáló nyelvi közegében éreztük magunkat a legjobban. Otthon. Még akkor is, ha barangolásaink során nem csupán vidám szavú falusi öregekkel, sudár lányokkal vagy a kisgéresi pincék tetején borozgató társaságokkal találkoztunk. Gyula barátom egyik korábbi vallomása szerint Perbenyiktől, a szülőfalujától és Királyhelmectől, ahol a gimnáziumot végezte, életre szóló útravalót kapott. Mely 1959-ben egész Pozsonyig vitte, ahol hamarosan – az ő szavaival élve: intenzívebben – együttműködhetett a sajtóval, cikket írt, fotózott. 1966-ban megrendezte első kiállítását (melyet élete során száznál több követett, itthon és Magyarországon egyaránt). Egyedi látásmódjára, a művészi fotográfiát megújító tehetségére, törekvéseire felfigyeltek a szlovák és a cseh szakmai körök. Fotóriporterként is a hírlap követelményeit meghaladó igénnyel dolgozott, minden – képre irányuló – mozdulatában a művészember ambíciói munkáltak. Sőt a terepen, riportalanyaim faggatása közben ő is kérdezett olykor. Eleinte bosszantott, később rájöttem, a képekhez, a portrékhoz kellenek neki a válaszok, melyekkel, azaz a szavakkal nemcsak eltakarhatja magát az ember, hanem ki is takarhatja, tehát élesebben látható. A fényképezőgép lencséje előtt is. Így készített számos olyan portrét, melyen az élet belülről látszik, és nem csupán pillanatnyi helyzetében, állapotában. Múltját, sorsát, történelmét is mutatja. Szívesen lapozom fel időnként a Csallóközről készült, száztíz színes felvételt tartalmazó albumát, mely 1984-ben jelent meg a turócszentmártoni Osveta kiadó gondozásában, azonban mélyebb művészi élményt fekete-fehér alkotásai nyújtanak. Vagyis az Elementáris szimmetria sorozat képei – tárgyakról, emberekről, természeti és épített környezetről – helyenként líraiságukban is keményebbek, izgalmasabbak. Az előbbieket egyszerűen jó nézni, az utóbbiak kontrasztokra épülő versként hatnak. Mint például a legismertebb, legtöbbet publikált s a szerzőnek is bevallottan legkedvesebb fotója, az Irány a képzelt vonulás II. című. Felülnézetből: gazos tájban összefutó vasúti sínpár, köztük üres csónak. Vagy: napfényes utcán két matróz, testükkel és árnyékukkal mintegy dupla diadalívet alkotva hajolnak egy kisfiú fölé, akinek vállpántos rövidnadrágjából kilóg a fütyije. Már önmagában ennyi megállna képként, és mondhatnánk, kedves, csakhogy kiált a háttér: lepusztult falak, egy elmozduló alak babakocsival, és még egy, aki elbiciklizik, háttal nekünk. Kár, hogy e sorozat folytatása elakadt, pedig az 1971-es berlini fotóművészeti világkiállításon elnyert ezüstérmét, kissé elkoptatott fordulattal, aranyra válthatta volna Tóthpál Gyula.  Ehelyett pozsonyi műtermét elvesztve, elmagányosodva a 90-es években hazaköltözött Király helmecre az 1976-tól szabad foglalkozású fotóművész. Igaz, azért is, hogy a bodrogközi könyvét befejezze. Közben, illetve az utóbbi évtizedben is született néhány tárlata, bár anyaguk hasonló vagy ugyanaz, zömmel a már említett Elementáris szimmetria című sorozat képei Tóthpál Gyula pályájának csúcsidőszakából, a hatvanas–hetvenes évekből. Aligha véletlenül írja Hushegyi Gábor erről a Pozsonyban 2007-ben újfent kiállított sorozatról: „Már-már legendává, a kisebbségi magyar fotóművészetnek csaknem szinonimájává vált.” „Nézzük csak meg – mondja Csoóri Sándor –: sok a magányos férfi, a magányos nő és a magányos öreg ezeken a képeken. A leláncolt fa és a leláncolt ablak. A hámló, szegényes falakat látva önkéntelenül fölnéz az ember az égre: vedlik-e az is?” Közben fotográfusunk felhőket is talán csak egyszer fényképezett, hanem például amíg útközben elakadt prüszkölő szolgálati Volgánkat javította sofőrje, ő a földön, árokban, árokparton remegő virágszálakban kereste a megfogható emberi pillanatot, sorsot. A költészetet. Gyula, abból a győri tárlatból még lehet valami. De vajon valóra válik-e egyszer nagy-nagy álmod, napvilágot lát-e a Csallóköz ikerkönyve, a Bodrogköz, melyért annyi esztendőn át kilincseltél, küzdöttél, hiszen az anyag kész, az előszó is, ahogy elmondtad sokszor. Csak ezért is megérte volna még élni, élned, de ha már így alakult, bízzunk benne, hogy egyszer életre kel ez a könyved. Előfordult már, hogy éppen a halál kezdett el egyszer csak teremteni. Nyugodj békében.  Bodnár Gyula