Tóth László: Széljegyzetek elszelelt napokhoz. Valamit a fordításról…

De talán ennél is izgalmasabb, ha olyan fordítással találkozunk, amit már mi is lefordítottunk, s összevetjük a kettőt. Ilyenkor még arra is rádöbbenhetünk – s az egészben talán ez a legborzasztóbb, ez a szembesülés –, hogy munka közben a figyelmünk esetleg kihagyott egy pillanatra, s elsiklottunk valami fölött, ami fölött műfordító társunk nem. 

Így rég(ebb)i újságokat nézegetve-lapozgatva ma is kezembe került egy olyan szlovák vers, melyet valakivel – körülbelül ugyanabban az időben – mindketten lefordítot­­tunk magyarra, s mindkettőnk munkája meg is jelent: az övé egy folyóiratban, az enyém versfordí­tás­kötetemben. Persze, azonnal előkerestem az én változatomat is, és párhuzamosan kezdtem olvasni a kettőt, fordításainkat sorról sorra összevetve az eredetivel. 

Különösebb tanulságokat persze nem érdemes levonni az ilyen szoros egybevetésekből, játéknak viszont kétségtelenül jók az efféle kísérletek is. Mert természetesen mindkettőnk fordításában akadtak sorok, amelyek betűről betűre megegyeztek egymással, s voltak, amelyek ha jelentésükben nem is, szóhasználatukban, árnyalataikkal eltértek egymástól; s olyan is volt, amikor az ő megoldását éreztem szerencsésebbnek, s volt, amikor az enyémet (bár a szlovák költő versének jelentése, hangulata stb. mindkettőnk fordításában többé-kevésbé megmaradt, már amennyire egy fordításban az eredeti szándék megmaradhat). Miként ez természetes is, s nincs benne semmi rendkívüli. 

Végül is ő is, én is ugyanabban a Kosztolányi emlegette gúzsba kötve táncoltunk, mely az egyikünknek itt engedett, a másikunknak ott, de azért kötelékünk kötelék maradt mindenképp. Az egyik sornál azonban, a vers vége felé már, valósággal összerezzentem. A vers lírai hősét ugyanis az egyikünk az első utcán jobbra (’vpravo’) indította el, a másikunk – én – balra (’vľavo’)! Na itt viszont az egyikünk bakot lőtt! Nosza, lássuk, merre küldte el versbéli énjét a szerző: „Vydaj sa prvou ulicou / vľavo…” – tehát mégiscsak balra, ahogy én fordítottam. A pillanatnyi rövidzárlat tehát – ezúttal? – mégse nálam következett be. Megesik az ilyen, s bekövetkezhetett volna akár nálam is… különben is ez ostoba szótévesztések kiszűrésére volnának hivatottak a kontrollszerkesztők, akiknek közreműködésétől a könyvkiadók legtöbbje még a mai ínséges viszonyok között sem tekint el, a folyóirat-szerkesztőségekben viszont elképzelhetetlen (kivitelezhetetlen) az alkalmazásuk. 

Feltétlenül megjegyzendő azonban, hogy az eredetinek megfelelő szóhasználattól az én fordításom nem lett jobb, s a kérdéses szótévesztéstől műfordító kartársam munkája sem lett rosszabb. Pontosabban nem ettől lett jobb vagy rosszabb az egyikünké vagy a másikunké, ha egyáltalán az lett valamelyikünké is. De a kelleténél már így is több szót vesztegettem erre… holott, lehet, talán szót sem érdemelt volna az egész história…