Tosca nem ugrik

A csaknem 5000 férőhelyes nézőtér felé özönlő végeláthatatlan tömeg láttán egy pozsonyi zenekritikus felsóhajtott: mikor jön el az az idő, amikor Szlovákiában is ennyi ember gyűlik össze egy opera kedvéért? Tény, hogy ami a látogatottságot illeti, a szervezőknek eddig nem volt okuk panaszra. Hogy ebben mennyire játszanak közre a beharangozott nagy változások, egyelőre nem tudható. Az operafesztiválnak ugyanis új vezetőgárdája van, amely gyökeresen szakítani kíván az elmúlt 18 év gyakorlatával. Azt, hogy a fesztivál a felhalmozott hatalmas adósságok miatt a múlt évben csődbe ment, sokan a lenyűgöző méretű és kivitelezésű díszleteknek tulajdonították. A megalátvány helyett inkább a produkció zenei színvonalára kellene helyezni a hangsúlyt, mondogatták a bírálók, utalva arra, hogy St. Margarethenben – néhány kivételtől eltekintve – kezdettől fogva főleg a fiatal, pályakezdő énekesek „kis név, nagy hang” kategóriája kapott lehetőséget, és a zenekaroknál is elsősorban a megfizethetőség volt a mérvadó. Akik ide váltottak jegyet, ennek tudatában tették, ezért is kérdés, hogy a sztárok szerepeltetése meghozná-e a kívánt nézőszám-emelkedést. S hogy tapasztalhatók-e az újrakezdés jegyében jelentős változások? Mindent összevetve: nem igazán. Már csak azért sem, mert a rendező ugyanaz a Robert Dornhelm, aki a tavalyi Aidát és a tavalyelőtti Bohéméletet színpadra állította. A temesvári születésű, Amerikában dolgozó osztrák filmrendező nem híve az aktualizáló operarendezésnek, így a néző biztos lehet abban, hogy nem érik különösebb meglepetések. Dornhelm nagyon találóan jellemzi a szereplőket – a műsorfüzetben. Az, hogy a szép és szenvedélyes énekesnő nem okos, vagy hogy a velejéig romlott, cinikus rendőrfőnök a lelke mélyén szeretetre vágyik, és Tosca szerelme képes lenne megváltoztatni, érdekes meglátás, de holt betű marad csupán, mert „nem jön át” az óriási méretű színpadon. És ezen nem segítenek a kinagyított filmkockák sem, sőt inkább zavaró, hogy jobbról is, balról is megjelennek. Van még Dornhelmnek néhány ingerlő megoldása. Miközben Scarpia Toscából igyekszik kihúzni, hol bújtatja szerelme a szökött politikai foglyot, kivetítve látjuk Cavaradossit, amint a fejére illesztett kínzószerszámot szorosabbra csavarják a hóhérai. Ez a kőszínházban nem látható, hisz a szerzői utasítás értelmében vallatása egy másik helyiségben folyik, de nem is hiányzik a nézőnek. Azt viszont látni szeretné, hogyan veti le magát Tosca az Angyalvár fokáról a mélybe. Ezt azonban nem kapjuk meg, csak azt, hogy közelgő üldözői kiáltozására kifut a színről, s miután eltűnt, egy hosszú, Tosca vörös ruhájával azonos színű drapériát dob le valaki a közeli szikla tetejétől. Ez a valaki a bemutatón állítólag látható is volt. Én nem vettem észre, de a drapériát is csak a földre érkezése előtti pillanatban regisztráltam, mivel tekintetemmel máshol kerestem Toscát, és azt hiszem, ezzel nem voltam egyedül. Bár a díszlet- és látványtervező személye változott, markáns különbségről itt sem beszélhetünk. Manfred Wabát, Wolfgang Werner állandó díszlet- és látványtervezőjét sok kritika érte grandiózus, de olykor a giccset súroló díszletei miatt, amelyeket a színházi rossz nyelvek opera-Disneylandnek csúfoltak. Bármilyen volt is Waba, tény, hogy különleges érzéke volt mindahhoz, ami látványos. Az előző produkciókban az egész sziklakatlan egyetlen hatalmas színpaddá változott, a statiszták a sziklatömbök között kanyargó utakon, fáklyafény mellett vonultak fel-le, rendkívül hatásosan. Wernerék legalább egy egyházi körmenetet beiktattak volna, vagy a szélrózsa minden irányából lovon nyargaltatták volna Scarpia embereit Cavaradossi villájához, hogy bevonják a játékba a kőfejtő természet adta fantasztikus szcenériáját. Amra Bergman viszont teljesen kiiktatta a környezetet, egy kupolába zárta a cselekményt, amelyet egy 25 méter magas angyalszobor szárnytollai alkotnak, kissé erőltetetten. A két szárny a hófehér alak feneke táján található, és egyfajta krinolinná szélesedik. Ez nyílik ketté, hogy feltárja a római Sant'Andrea della Valle-templom belső terét, a Farnese-palota termét vagy az Angyalvár börtönét. Az I. felvonás végén megfordul az angyal, és a templomi hátteret alkotó freskóról lezuhannak az elkárhozottak. Ez jó, ahogy az is, hogy a szökésben lévő Angelotti a kupola tetejéről ereszkedik le egy kötélen. Kevésbé jó, hogy az angyal a III. felvonásban épp a legdrámaibb pillanatban fordul meg, amikor Tosca rádöbben, hogy szerelmese halott. A nemzetközi énekesgárda tagjai között vegyesen akadnak ismert nevek, mint Martina Serafin, Okszana Kramarova (Tosca), Andrea Caré (Cavaradossi), Davide Damiani, Marco Vratogna (Scarpia) és kevésbé ismertek. A látott előadáson két mellékszereplő nyújtotta azt az élményt, amit a problémátlan természetességgel áradó, szép hang adhat: a Sekrestyést színészileg is kitűnően alakító Leonardo Galeazzi és a kis Pásztort éneklő Vanessa Zips. Katrin Adel Toscája korrekt volt, de túlságosan német, a szép hangszínű argentin Marcelo Puenta (Cavaradossi) magasságai kissé bizonytalanak voltak, ami egész teljesítményére rányomta a bélyegét. Marco Vratogna jó volt, de nem annyira, mint a híre. Jó volt viszont a prágai Nemzeti Színház zenekara a fiatal német sztárdirigens, Michael Güttler vezényletével. És jó volt a közönség – többnyire osztrákok –, amely szemmel láthatóan remekül érezte magát, élvezte az obligát tűzijátékot és a szünetben a büfében a finom helyi borokat. Úgy tűnt, otthon hagyták a gondjaikat, pedig bizonyára nekik is vannak. Ezt érdemes lenne eltanulni tőlük. Vojtek Katalin