Történet a gyermekfaluról – tiszta szívvel

Stanislav Šurik igazgató: „A sajtó olykor előszeretettel fest torz képet a gyermekotthonokról. Nézzenek hát körül...” Somogyi Tibor felvételeEmberségünk egyik, mindenkor legalapvetőbb mércéje, hogy miképp vagyunk képesek gondoskodni mindazokról, akiknek léte, megmaradása állandó odafigyelést, gondoskodást igényel. Többek között a magukra hagyott gyerekekről, akiknek némelyike nem hogy törődést, még nevet sem kapott a szüleitől.

LECKE EMBERSÉGBŐL

Az elhagyott gyerekekről való gondoskodásnak számos formája ismert. Az egyik, és egyben legelterjedtebb a gyermekotthonban történő elhelyezés. Bár a problémát orvosolja, mégsem helyettesíti azt a törődést, nem teremti meg azt a légkört, amelyet a család biztosítana a gyermek számára. Ez tulajdonképpen lehetetlen is, hiszen a gyermekotthonok nem a család mintájára működnek; talán e tényező figyelembe vétele késztette arra e problémával foglalkozó szakembereket, hogy úgynevezett gyermekfalukat hozzanak létre.

Bár Európa nyugati felében ez a megoldás korábban elterjedt, Szlovákiában mindössze egy gyermekfalu működik – mégpedig a Trencsénhez tartozó Vágaranyoson (Zlatovce).

HOGY NÉZ KI A GYERMEKFALU?

Első ránézésre a szocialista építészet ötletességét és szellemiségét „dicséri”, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy tervezésekor és megépítésekor az esztétikumot – enyhe kifejezéssel élve – feláldozták a célszerűség oltárán. Az viszont már a lakók és alkalmazottak keze munkáját dicséri, hogy a település határában megbúvó néhány hektáros területen gondozott környezet, és – ami a legfontosabb – barátságos légkör fogad. Gyermekek korzóznak a fák hűsében kígyózó sétányokon, futball- és kosárlabdapálya, fürdőmedence áll rendelkezésre a lakók természetes mozgásigényének kielégítésére. De van itt iskola is, amelyről később kiderül, hogy alsó és felső tagozattal egyaránt rendelkezik, valamint termésben ugyancsak bővelkedő konyhakert, mely a Micsurin által ismertté vált mozgalmat juttatja eszembe. Ja, az ember nem szabadulhat meg csak úgy a múlttól. Bár ennél fontosabb a jelen, amely arról árulkodik, hogy a vágaranyosi gyermekfalu lakói megtalálták az összhangot a természettel, egymással, és – remélhetőleg – önmagukkal is.

„Idestova harminc esztendeje annak, hogy a gyermekek és a nevelők birtokukba vették ezt a területet – tudom meg Stanislav Šuriktól, a gyermekfalu igazgatójától. – Egészen pontosan 1973. szeptemberének első napján foglalták el az akkor frissen felépített, négy családi sejtnek otthont adó házikót, majd fokozatosan a többit is. A gyermekeket kiválasztó szakemberek a kezdetektől fogva arra törekedtek, hogy elsősorban testvérpárokat, árván maradt, egymással vérrokonságban álló gyerekeket hozzanak ide. Megesett az is, hogy egy-egy testvérpár itt találkozott először élete folyamán. Volt olyan családunk, amely nyolc taggal képviseltette magát. A korosztályt illetően főképp a legkisebbekre, tehát a két-három évesekre igyekeztünk odafigyelni, de volt olyan neveltünk, aki már tizennégy évesen került ide – csak azért, hogy a testvéreivel lehessen. Kezdetben az árvák és félárvák voltak itt többségben, de később nagyon sokan érkeztek olyan családokból, amelyekben éltek ugyan a szülők, de képtelenek voltak törődni a gyermekeikkel. Természetesen testi és szellemi fogyatékos gyermekeket is felvettünk.

ĺgy telt meg lassan a gyermekfalu, melynek jelenleg 167 lakója van; az elmúlt harminc évben pedig hatszázkilencvenhárom gyermek és fiatal talált itt otthonra. Mivel az iskolalátogatásra, a művelődésre külön hangsúlyt fektetünk, hadd mondjam el, hogy az évek során huszonkilenc növendékünk főiskolai végzettséget szerzett, ami egy ilyen kis közösséget tekintve nem rossz arány. Kilencvenhét az általános középiskolai, és harmincegy a szakközépiskolai érettségivel rendelkező neveltjeink száma, míg további kétszázöt fiatal szakközépiskolai végzettséget szerzett. Tizennyolc neveltünk speciális szakközépbe járt, és a harminc év alatt mindössze tizenegyen voltak olyanok, akik nem fejezték be a középiskolát. Hogy miért fontos ez? Azért, mert ebből is kitűnik, hogy tényleg az Életre neveljük őket; nagyon remélem, hogy egyikük sem veszik el a világban. De ajánlom, nézzen körül, beszélgessen el a lakókkal, ők többet tudnak mondani.”

Úgy teszek.

Peter Lissník főnevelő: „Munkánkat leginkább az minősíti, hogy egykori neveltjeink később is hozzánk fordulnak tanácsért.” PÓTANYA ÉS PÓTAPA

Ha már a sors kegyetlensége folytán a valódiakat elveszítette is az ember, egy pótanyára és pótapára mindenkinek joga van. Vágaranyoson tizenhét házaspár gondoskodik arról, hogy a lehetőségekhez képest családi környezetet teremtsen a gyermekek számára. Olyan házaspárokról van szó, akik közül legalább az egyik fél rendelkezik a megfelelő felsőfokú pedagógiai képzettséggel. Amolyan „profi”, tehát fizetett szülők ők, akik alkalmasint saját csemetéikkel együtt költöznek a gyermekfaluba, hogy a rájuk bízott hét, esetenként tizenegy gyermek sorsát igazgassák. Belegondolva, hogy mekkora odafigyelést igényel akár csak egy emberpalánta nevelése is, elhatározásuk mindenképp tiszteletet érdemel.

Úgy döntök, találomra választok ki egy házikót, ám jártamban-keltemben egyszer csak „pártfogóm” akad egy hétéves forma, barna bőrű lurkó személyében. Megérzi bennem a rácsodálkozásra még mindig képes felnőtt gyereket, és megy minden, mint a karikacsapás... Rövidesen a pótszülők, a Pechal házaspár nappalijában kortyolom a feketét.

„Több, mint két évtizeden át tanítottam a trencséni textilipari szakközépiskolában, elmondhatom hát, hogy valamilyen szinten egész életemben gyermekneveléssel foglalkoztam” – mondja Alena asszony, és hogy szavainak hitelt adjon, az anya szeretetteljes szigorával azonnal rendre is inti az idegen jelenlétét kis kultúrműsorral honoráló legifjabb korosztályt. A beszélgetést a pótapával folytatom.

„Én csak öt évet töltöttem az oktatásügyben, bár a végzettségemet tekintve tanító vagyok – tudom meg a ház urától, Vladimírtól. – Húsz évet húztam le a hadseregben, mint személyzeti ügyekért felelős alkalmazott, ahol általában a „leventékkel”, tehát a besorozott fiatalokkal foglalkoztam. ĺgy mindig kapcsolatban álltam a fiatal korosztállyal. Mindamellett a hivatásos katona élete nem fenékig tejföl, hiszen bármikor átvezényelhetik az ország másik szegletébe; így amikor megszűnt a trencséni munkahelyem, úgy döntöttem, hogy nem változtatok többé lakhelyet, és kilépek a hadsereg kötelékéből. Rövid keresgélést követően akadtam rá a gyermekfalura, és miután mindketten megfeleltünk a felvételi követelményeknek, 2000. június elsején beköltöztünk. Elmondhatom, hogy egyikünk sem bánta meg a választást; a gondjainkra bízott tizenegy gyermek közül egy már elérte a felnőttkort, és elköltözött a gyermekfaluból, de ha csak teheti, visszatér hozzánk. Elbeszélgetünk a közös élményekről, tanácsokkal látjuk el – tehát minden úgy működik, mint egy valódi családban.”

Kérdésemre, hogy hogyan is kell megszervezni egy ilyen népes família életét, ismét a háziasszony válaszol.

„Nem is oly egyszerű dolog, mint az első ránézésre tűnik. Családunkban minden korosztály képviselteti magát, az óvodástól a cseperedő gyermeken keresztül a középiskolásig – csak hát mindegyikből van kettő-három. Nem egyforma a mentalitásuk sem; van, amelyikkel könnyebb együttműködni, némelyik viszont több odafigyelést igényel. Megvan azonban a „bejáratott” napirendünk, amely nagyjából működik is – tehát mindenki tudja, mikor mit kell csinálnia, miben számítanak rá a többiek, mit engedhet meg magának. A házimunkákat például közösen látjuk el, de a nagyobbak segítenek a kisebbeknek a tanulásban, a kirándulások alkalmával pedig mindenki vigyáz mindenkire. Enélkül nem megy, egyszerűen feje tetejére állna a család élete.”

Vladimír szemmel láthatólag gondban van, amikor arról kérdezem, milyen érzés a zupás évek után profi szülőnek lenni. Láthatóan ez az a pillanat, amikor megfogadja, nem nyilatkozik többé senkinek. Meg különben is..., „nem lehet ezt valamiféle szakmaként felfogni. A pedagógusi pálya hivatás, a profi szülői állást pedig az ember biztos, hogy nem a tanítóinál csak valamivel magasabb fizetésért vállalja.”

Magam is így gondoltam, tehát ennyiben maradunk.

Időközben a gyerekek gyomrában található, a világ talán legpontosabb biológiai órája elüti a delet, ildomosnak tartom hát, hogy távozzak. Előbb azonban meg kell ígérnem a legkisebbeknek, hogy ha legközelebb erre járok, ismét betérek hozzájuk. Azzal a bácsival együtt, akinek olyan érdekes fényképezőgépei vannak.

A Pechal család, akik immár harmadik éve vannak így együtt. A gyerekek számára minden bizonnyal kedvesebb a tágas családi ház, mint a szűkös, személytelen gyermekotthon.HARMINC ÉV

Az igazgató úr útmutatása alapján találom meg a nevelők nevelőjét, amivel ez esetben nem a szuperlatívuszt kívánom kifejezni, hanem Peter Lissník úr szakmájára célzok. Ő az, aki a gyermekfalu megalapítása óta, tehát harminc esztendeje azon munkálkodik, hogy a gyerekek mindennapi gondjai mellett a nevelők is meghallgatásra és útbaigazításra találjanak.

Harminc év, ugyanabban a szakmában – össze lehet ezt foglalni néhány mondatban? – teszi fel a sorok írója a sarkalatos kérdést riportalanyának, arra gondolva, hogy ő bizony még a „Misi és a fapapucs” kezdetű örökzöldet énekelgette a homokozóban, amikor Lissník úr már a pedagógia és a lélektan nem is egyszerű problémáit feszegette és oldotta meg sikerrel.

„Nehéz, de megpróbálom – hangzik a válasz, ami arra enged következtetni, hogy nem ez az első fogas kérdés, amellyel a főnevelő szemközt találja magát. – Induljunk ki abból, hogy aki a pedagógiai pályára lép, az nem szakmát, hanem hivatást választ. Aki ezt nem képes felfogni, az csak botladozni fog azon a göröngyös, ám annál szebb céllal kecsegtető úton, melynek végén a gyerekek, a neveltek boldogulása áll. Én így élem meg az adott helyzetet; ha nem főnevelő és hivatásos szülő volnék, akkor minden bizonnyal tanítanék valamelyik iskolában.

Ha meg kell vonnom az eltelt harminc év mérlegét, el kell mondanom, hogy a hetvenes években még újdonságnak számító családi típusú gyermekotthonok Európa-szerte beváltották a hozzájuk fűzött elvárásokat, és ez a vágaranyosi gyermekotthon esetében is érvényes. Nem volt könnyű dolgunk, főképp a kezdetek kezdetén, hiszen nem volt kihez fordulnunk tanácsért, ha problémával kerültünk szembe. Később felvettük a kapcsolatot a csehországi, lengyelországi intézményekkel, illetve a Magyarországon található fóti gyermekfaluval, majd az ő tapasztalataikat is figyelembe véve, alkottuk meg ezt a sajátos, a testvéri, vérrokoni kapcsolatokra épülő modellt. Úgy vélem, sikerrel dolgozunk, hiszen a neveltjeink nagy része évek, évtizedek múltán is vissza-visszatér hozzánk, elhozzák bemutatni jövendőbelijüket, esküvőre, keresztelőre invitálnak bennünket. Megható ez a ragaszkodás, de ha figyelembe vesszük, hogy egykori neveltjeink számára a gyermekfalu jelenti az otthont, a nevelő pár pedig a családot, érthetőbbé válik.

A harminc év sommázása pedig? Hiszen ez egy egész élet... de megérte, és remélem, hogy közelgő nyugdíjba vonulásomat követően is hasznára tudok lenni a gyermekfalunak.”

Minden jó, ha jó a vége – tartja a közmondás.

A vágaranyosi gyermekfalu történetének ez korántsem a vége, csupán a folytatás kezdete. Hiszen jó ügyet szolgálnak valamennyien, akik életüket, vagy annak akár csak egy rövid szakaszát is arra áldozzák, hogy a gyerekeknek – akik tudvalevőleg nem tehetnek arról, milyen miliőben látják meg a napvilágot – otthont, családot teremtsenek.

Ottjártamkor a vágaranyosi gyerekek egy része éppen egy közeli gyermektáborban nyaralt. Akiket meg otthon találtam, a vakáció fáradalmait pihenték ki, hiszen – akárcsak a „rendes” családokban nevelkedő társaiknak – nekik is kijár évi néhány hetes gondtalan üdülés.

Aztán ha eljön a szeptember, és beülnek majd az iskola padjaiba, életük visszazökken a rendes kerékvágásba, ami tulajdonképpen ingázást jelent az otthon, az alma mater és álmaik világának kulisszái között. Az otthon létszükséglet mindenki számára, az iskola pedig a boldoguláshoz vezető utat nyitja meg. Az álmok pedig? Nos, az álmokhoz mindenkinek joga van – tekintet nélkül arra, milyen rajthelyzetből vág is neki az útnak.

Nem lehet túl felemelő érzés egy egész életen át a kirekesztettség érzésével bolyongani a világban. A vágaranyosi gyerekeket azonban nem féltem – a bibliai igét kissé átfogalmazva, tudják, honnan jönnek, és remélhetőleg azt is, hogy hová mennek. A példát és az útmutatást megkapták. Most már minden rajtuk múlik.