Történelmi dalverseny

Ne finomkodjunk: ez egy mesterségesen életben tartott verseny, ahol nem a dalok, hanem az országok mérkőznek meg. A jó szomszédok egymásra szavaznak, bármilyen színvonalú is a szóban forgó dal. A versenydalt az ország közmédiája választja ki – többfordulós élő dalverseny keretében vagy egy hosszabb vezetőségi értekezleten – ez már nem érdekli a szervezőket. És mivel a közönségszavazatok elszámolása azon alapul, hogy senki sem szavazhat saját országának indulójára, eleve a jószomszédi viszonyokon múlik a végeredmény.

A nemzetközi zeneiparban betöltött szerepe miatt öt európai ország eleve bejut a döntőbe: Franciaország, Németország, Olaszország, Spanyolország és Nagy-Britannia. Ez utóbbi például simán megnyerhetné a viadalt, ha egy világsztárt küldene harcba. Az indulót kiválasztó BBC azonban galád módon egy kicsit sem veszi komolyan feladatát – bár idén ők delegálták a dalverseny legismertebb indulóját, a Years and Years zenekarral sikert sikerre halmozó Olly Alexandert. A fiatalember tényleg egyesre teljesített, ráadásul LMBTQ aktivista is, szóval minden esélye megvolt a győzelemre Dizzy című dalával – ha előzetes sajtónyilatkozataiban óvatosabb lett volna. Olly ugyanis az ENSZ zenei nagyköveteként nem értett egyet Izrael szereplésével az Eurovíziós Dalfesztiválon. Később ugyan módosította véleményét, de elkésett: a nézői zsűritől 0 pontot kapott a szombati döntőn, ami megpecsételte sorsát: a 18. helyen vézgett.

Ha engem kérdeznek, a Dizzyt javasoltam volna győztesnek, második helyzetettnek pedig a 20. helyen végzett észt versenydalt, amely elegánsan kapcsolta össze az iróniát a zenei intelligenciával.

Mostanában sem Szlovákia, sem Magyarország közmédiája nem indít versenyzőt. Előbbi azért, mert zeneileg nem látják értelmét a részvételnek, utóbbi mindeddig nem nyilatkozott a hirtelen megcsappant lelkesedéssel kapcsolatban, pedig korábban éveken át nyomták a köztévében a válogató műsort. (A Dal győztese ma már nem az Eurovíziós Dalfesztiválon képviseli hazáját, hanem egy bakelit-lemezjátszót és némi stúdióidőt kap fődíjként.)

Az indulók alig 2 százaléka csinál nemzetközi karriert, de az ABBA világsikere óta – amelynek 50. évfordulóját idén méltón megünnepelték Malmöben – valahogy mindig, mindenkiben ott a pislákol a remény. Legutóbb az olasz Måneskin zenekarnak sikerült a nemzetközi áttörés 2021-ben, amikor a szakmából már szinte senki sem vette komolyan ezt az egészet. 

Múlt hétfői lapszámunkban részletesen elemeztük az izraeli Eden Golan körül kialakult helyzetet, ezt most nem ismételnénk meg. A döntőbe jutók pénteki sajtótájékoztatóján azonban egy újságíró megkérdezte Edentől, nem frusztrálja-e a tény, hogy miatta  sosem látott készültséget rendeltek el Malmöben. A moderátor gyorsan odaszólt az énekesnőnek, hogy nem kell válaszolnia erre a kérdésre. A holland versenyző erre megkérdezte: miért nem?  Joost Kleinről korábban is köztudott volt, hogy ellenzi Izrael részvételét a dalversenyen. A csütörtöki jelmezpróbán pedig az is kiderült, hogy valamilyen látványos véleménynyilvánításra készül élő egyenesben, amiről senkivel nem egyeztetett. Márpedig ezen a dalfesztiválon semmilyen meglepetés nem jöhet szóba.

A szervezők másnap közölték, hogy a holland indulót kizárták a versenyből, mert inzultálta a helyi stáb egyik női tagját – állítólag egy fotóst. Vagyis Joost Klein hiába jutott tovább, a szombati döntőn nem képviselhette hazáját. Ilyesmire még nem volt példa az Eurovízió történetében. És ezek után talán kevésbé lényeges, ki nyerte a viadalt. De a rend kedvéért álljon itt, hogy a svájci Nemo kaparintotta meg a győzelmet a bukmékerek által befutónak vélt horvát produkció elől. Nemo a dalverseny történetének első olyan győztese, aki nembináris személyként identifikálja magát.