Tököly Gábor halálára

Mindig megrendítő és felfoghatatlan, ha idő előtt távozik valaki. Még akkor is, ha jól végezte dolgát, ha eleget tett a megbízásnak, és teljesítette a gondviselés által rá kirótt feladatot. Ha nem herdálta el a rábízott tálentumokat. Tököly Gáborról nem mondható el, hogy elfecsérelte volna a tehetségét. Akik ismerték, és közeli kapcsolatban voltak vele, jól tudják ezt róla. Pedig ötvennégy évesen távozni csak úgy lehet, azzal a bitangul mardosó érzéssel, amit Bartók Béla fogalmazott meg távozása előtt orvosának: „Doktor úr, teli bőrönddel megyek el!” Mert fiatal, túl fiatal volt ahhoz Tököly Gábor, hogy csak úgy fogja magát, és itt hagyjon mindenkit. Aki életében nem hátrált meg, most mégis feladta. Igaz, nem ő, csak a porhüvely.

Töredékek, a köztünk esett kevés találkozás mély nyomai jutnak eszembe. Például egy nyári délután, amikor a betléri kastély ősi fái alatt ülünk a padon, fentről ömlik a fény, és Tököly Gáborból ömlik a szó. Gömörről beszél (nem is beszél, mesél), erről a csodálatos „apró Európáról”, amelyben sosem szűnt meg bízni. Mert erősek voltak a gyökerei – bár sokat morgott, és szidta a körülötte sündörgő kóklereket, akik miatt a világ nem bír előre haladni – és erős volt benne a hit, miként az itteni tájban és az itteni emberekben. Hitte, az értékek végül felülkerekednek, a szellemi sötétséget áttöri a fény ragyogása.

Azt hiszem, bevallva, bevallatlanul, sokunk lelkiismerete volt. Az az ember, aki türelemmel, a mai világban oly fájdalmasan ritka nagyvonalúságot szétsugározva tudott jelen lenni, s akitől távolt állt a számonkérés türelmetlensége. Mégis. Gyakran éreztem úgy Tökölytől elválva, mintha tartoznék valakinek valamivel. Újraolvasom egyik könyvének előszavát, és rádöbbenek. ĺgy fogalmazott: „Védekezően tartózkodó idegenségünk, melytől kezdetben talán a lesújtóan gyötrelmes személyes érintettség távoltartását reméltük, ködként szertefoszlik. Otthon vagyunk.” Igen, ez volt, ez lehetett a titka.

Az utóbbi években volt szerencsém néhány munkáját szerkeszteni. Valamennyi élményszámba ment. Pedig nem volt hivatásos író. Láthattam és méltathattam fotókiállítását, amely szintén megrázó erejű volt. Pedig nem volt hivatásos fotós. S mégis az volt: előbbi is, utóbbi is. Rejtett és megnyilvánuló tehetségébe annyi minden belefért, egész lénye olyannyira ötvözte magában a szorgalmasan munkálkodó régészt, művészettörténészt és az isteni kegyelemmel és tehetséggel megáldott művészlelket, hogy néhány perc alatt foszlott köddé annak a bizonyos „személyes érintettség távoltartásának” a csalóka reménye. Tököly Gáborhoz senki nem viszonyulhatott úgy, hogy érintetlen maradt egyéniségétől.

S most mintha egy hatalmas tölgy zuhant volna le abban a bizonyos gömöri parkban, amit nevezhetünk panteonnak is; ahol a patak játékosan csörgedezik, és pisztrángok villannak a kövek között, s a moha mellett virágok cseperednek, ahol feltámadt ősök cipője alatt csikordul a gondosan elboronált kavics a kacskaringós ösvényen, s ahol úgy keveredik termékeny múlt ébenje és reményt hozó jövő illata, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mintha minden úgy működnék, ahogyan illik. Mintha mindenki úgy és azt végezné, amit feladatul kapott. S mintha mindenki jól végezné.

Pedig dehogy! Pedig mennyi sebből vérzünk!

Ahogy szerelmeiről, a pusztuló, állva haldokló gömöri kastélyokról írta: „És az elviselhetetlenbe való beletörődéshez is hozzá szokott lelkünk legmélyén hirtelen valami nagyon-nagyon sajogni kezd. Mert ugye nem lehet, hogy senkinek ne fájjon? ĺgy hát fáj nekünk. Nekünk fáj, ha egy újabb meggyötört oszlop dől ájultan a porba, mi érezzük a málló puszta falak közt tehetetlenül ordító üresség fájdalmát. Minden meghal egyszer. Az egykor csodaszámba menő, romba dőlt, pusztuló kastélyokkal mi lettünk, vagyunk, leszünk szegényebbek. És egyre árvábbnak, egyre mulandóbbnak érezzük magunkat a nap utolsó rozsdás visszfényeit is elnyelő, falánk sötétségben.”

Pedig csak házakról írt, mondhatnánk. Falakról és oszlopokról. Portikuszokról és timpanonokról. Ablakokról, téglákról. Földről, agyagról. Anyagról. De valami fennkölt nemességgel, a szellem magasából. Onnan, ahová maga is felköltözött. Anyaggá vált a szellem, és szellemmé az anyag. Szeretett, zilált, jobb sorsra érdemes városában, a Sajó parti Athénban.

Kövesdi Károly