Titkos szavazással győzött újra

Három rendkívüli alakítását titkos szavazással díjazták a kollégái. Lukács Sándor, a Vígszínház Kossuth-díjas művésze most nyerte el másodszor a Ruttkai Éva-emlékgyűrűt. Először 1993-ban húzhatta az ujjára.

Kertész Imre, Spiró György, Shakespeare. Három, egymástól merőben eltérő darab: Kaddis a meg nem született gyermekért, Honderű, II. Richárd. Az elsőben egész idő alatt övé a színpad. Egyedül az övé. A másodikban egy gyermekorvos hattyúdalát hallja a néző. A harmadikban kényes helyzetben levő összekötő. Lukács Sándor minden szerepében más arccal, más lélekkel, más jellemmel van jelen.

Lehet, hogy a három darab közül a Kaddis állította a legnehezebb feladat elé?

A szöveg mennyiségét tekintve kétségtelen. Másfél órán át, szünet nélkül egyedül lenni a színen, újból és újból megragadni és fenntartani a figyelmet, nem könnyű. Fokozatosan viszem bele a nézőt a történetbe, és érzem is ezt a fokozatosságot. Az első tíz perc után már egyre jobban figyelnek, egyre tömörebbek, egyre súlyosabbak a csendek, és a reakciók is finomak, kihegyezettek. Csodálatos műről beszélünk. Két ember kapcsolatát írja meg Kertész Imre, de egy őrületes negatív élmény után, amelyen Auschwitzban keresztülment. Ha nagyon leegyszerűsítve, lekopaszítva, egy mondatban megfogalmazva kellene elmondanom, akkor a mű tartalma az, hogy egy ilyen szörnyű élmény után nincs bátorsága gyermeket nemzeni. Nem tudja meggyőzni magát, képtelen szabadulni az emlékeitől. Minden részletében megrázó a történet.

Kaddis után lesz majd happening is. Márciusban nagypapává avanzsál.

Jaj, istenem! Életünk legszebb tavasza lesz az idei. Március első hetére jelzik a doktorok az unokám jövetelét. Nagy izgalommal várjuk. Fiúcska lesz, ezt már tudjuk. Marival, a nejemmel nagyon készülünk már a nagy eseményre. Hagytuk, a gyerekekre bíztuk a dolgot. Nem sürgettük, nem noszogattuk őket, nem tettünk célzásokat. Máté fiam negyvenéves, a menyem harminchat. Az utolsó pillanatban kapták el a fonalat, de még mindig jókor, jó korban.

Ruttkai Éva a születése napján látta Mátét, még a kórházban.

Ő vitt be a kórházba két előadás között. A saját kocsijával. Este már úgy játszottam, hogy láttam a fiamat.

Spiró darabjában, a Honderűben is szemmel láthatóan nagy élvezettel vesz részt.

Erről a generációról, a két világháború közötti, kicsit deklasszált, jobboldali, konzervatív értelmiségről még a prózai irodalomban is alig-alig született mű. Spiró igaz történeteket, jó helyzeteket talált ki. Utánajárt mindenféle ismerősénél, levéltárakban kutatott, hogy valós, élethű sztorikat közvetítsen a darabbeli három úr. Nagyon jól emlékszem apám társaságára. Például Mikevári Tivadar okleveles erdőmérnökre. Már a neve is a békebeli idők új emberére hívta fel a figyelmet. Tivadar bácsi gyakori vendég volt nálunk. Láttam, hogyan viselkedtek, társalogtak, filozofáltak, lázadoztak a Rákosi-kor ellen ezek az emberek. Mindig az előző nemzedéket emlegették, hiszen a származásuk vagy a társadalmi helyzetük miatt közülük is sokat üldöztek. Nagyon érdekes figurák voltak ők. Nekem ez már akkor feltűnt. Erre itt ez a darab, a Honderű, amely velük foglalkozik. Nagyon nagy örömmel fogadtam. Márton Andrissal és Kern Andrással játsszuk, és ott van velünk Börcsök Enikő, kiváló kolléganőnk. Nagyon jó az összhang köztünk. A szerepeken túl még a magánéleti összhang is benne van a darabban. Úgy tudunk társalogni, értekezni, helyzetbe kerülni egymással, hogy az tényleg őszinte és valósághű.

A három úriember között az ön által megformált gyermekorvosnak működik a legjobban a kontrollja.

Lelkileg is ő a legfegyelmezettebb köztük. Ő vezeti le a párbajt, ami a két barátja közt lezajlik. Ő vigyáz arra, hogy nagyobb baj ne történjék. Nagyon nagy vallomás ez, mert amikor már túl vannak mindenen, mindenki megnyílik és elsírja, elpanaszolja a hölgynek az élete fájdalmait, keserűségeit. Én mondom el utoljára a bajaimat nem kis öniróniával, tehát közel sem giccses vagy csak fájdalmas a történet. Nagyon sok tapasztalattal nézek vissza az életemre. Tudom, hogy bizonyos dolgokat már máshogy csinálnék. Tényleg nagyon szép hattyúdala ez a három úrnak.

Tompa Gáborral, a kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-főrendezőjével nem most, a II. Richárdban dolgozott először.

Glostert, a megvakított brit főnemest játszottam nála a Lear királyban. Igen, már akkor is jól működtünk együtt. De amit kevesen tudnak Gáborról, nemcsak rendezőként nagyszerű, költőként is kiváló. Tükör által című kötetével ajándékozott meg a mostani premierünkön, és el vagyok ragadtatva tőle. Csodás versek vannak benne. Mivel én is írok verseket, kötetet cseréltünk.

Sok fiatal veszi körbe a II. Richárdban. Milyen a kapcsolata velük?

Életem nagy ajándékának tartom, hogy ilyen tehetséges fiúkkal dolgozhatok. Kellemes érzés, hogy nemcsak ebben, hanem más előadásokban is találkozom velük. Szinte mindegyikükkel szoros baráti kapcsolatban vagyok. A II. Richárdot alakító Vecsei H. Miklós és a Bolingbroke-ot megformáló ifj. Vidnyánszky Attila különösen a szívemhez nőttek. Nagyon jól megértjük egymást. Attilával már A diktátorban is együtt dolgoztunk, de ez a munka még szorosabbra fogta az emberi és művészi kapcsolatunkat. Miklóssal először játszunk együtt. Hatalmas és gyönyörű feladattal kell megküzdenie nagyon fiatalon. Mondtam is neki, hogy ez óriási előrelépés a pályáján Nemecsek Ernő után. Az is kiváló alakítás a részéről, nem véletlenül van olyan hatalmas sikere A Pál utcai fiúknak a Vígszínházban, de ezt a szerepét, ami nehéz, bonyolult feladat, megint kiválóan oldotta meg. Ilyen tehetséges ifjú kollégák között én is szinte megfiatalodom. A Ruttkai-gyűrű átvétele után felmentem ezekkel a tehetséges fiatalokkal a Vígszínház társalgójába, és egész évtizedek, korszakok jutottak az eszembe, amikor ugyanott Darvas Ivánnal, Páger Antallal, Benkő Gyulával és Somogyvári Rudolffal társaloghattam. Hosszú ideig nem is tudtam elaludni azon a napon, amikor átvettem a gyűrűt, mert járt az agyam, és egymás után jöttek fel az emlékképek a múltból.

Huszonhét évvel ezelőttről is van már egy Ruttkai Éva-gyűrűje.

Szívet melengető visszajelzés ez a kollégák részéről. Azt sugallja, hogy ebben a nem éppen tinédzserkorban sem szabad abbahagyni a munkát, mert igenis értelme van az energiabefektetésnek. Ez tényleg simogatja az ember lelkét.

Akkor ez egy igazi elixírgyűrű.

Pláne akkor van jó érzése az embernek, ha olyan munkák után kapja meg az elismerést, amelyeket szeret, a magáénak érez, és még sikere is van benne. Ezek ráadásul olyan szerepek, amelyek által még a saját gondolataimból is át tudok adni valamit, természetesen az író gondolatain keresztül.

Emlékezetében melyik a legerősebb kép Ruttkai Éváról?

Elsőként mindig az Orfeusz alászáll című Tennessee Williams-darabban jelenik meg előttem. Álmomban is, ha rá gondolok, mindig ebben a szerepében látom őt. Hatalmas, tágra nyílt, egyszerre kérő és kérdező, vádló és megbocsátó tekintetével. Annyi minden volt a szemében! Én voltam a kígyóbőr dzsekis srác, Val Xavier, aki megszereti, beleszeret. Halálos szerelem egy fiatal férfi és egy érett nő között. Gyönyörűen megírt, lángoló szerelem. Mindig ebből az előadásból jönnek, törnek fel az emlékek. Egy másik darabban, a Minden jó, ha vége jóban az anyám volt. Ezt is kevesen mondhatják el magukról, és még ezt is megbeszéltem Évával. Hogy egyszerre volt a szerelmem és az anyám is.

Mitől volt olyan extra, olyan különleges a színészete? Meg lehet ezt fogalmazni?

Úgy tudta az érzelmeit megélni, ahogy senki más. Még a dühe is olyan „ruttkaiévás” volt. Az az őrületes személyesség, amit bele tudott vinni a szerepeibe, több volt, mint a Lady. Az is volt, Tennessee Williams ragyogó nőalakja, de mögötte ott állt Ruttkai Éva. Olyan személyes volt, hogy az hátborzongató. Ezt nagyon kevesen tudják.

Összeszámoltam, már csak hatan vannak a Vígszínházban, akik játszottak vele. Halász Judit, Kútvölgyi Erzsébet, Kern András, Hegedűs D. Géza, Eszenyi Enikő és ön.

Valóban hatan maradtunk, akik személyes kapcsolatban lehettünk Évával.

Őrzi még az emlékei között az utolsó beszélgetésüket?

Én játszottam vele az utolsó tévéfilmjében. Farkascsapda volt a címe. Az ágyam fölött, a falon kint van egy kép a filmből. Akkor már tudtuk, hogy nagyon beteg. Egy hónapig tartott a forgatás, szinte mindennap találkoztunk, és sokat beszélgettünk. Tudom, mennyit és mit szenvedett, és hogy milyen hősiesen vitte tovább a pályáját. Egy titokzatos nőt játszott a filmben, a szerelmem anyját. A történet szerint ő látta a legtisztábban az én valódi helyzetemet. Furcsa, szigorú, röntgenszemű asszony volt, ugyanakkor nagyon kedves, aki a dolgok mélyére lát. Ez a munka lett a kapcsolatunk záróakkordja. Sokszor gondolok rá azóta is. Mostantól egy újabb gyűrű köt hozzá.

A szerző a Vasárnap munkatársa