Testvéri kapcsolat volt köztük

Rudolf Péter március 17-én Komáromban, a mozi előtt, ahol Kaszás Attila csillagot kap, beszéddel emlékezik meg egykori barátjáról, színésztársáról. A tizenöt évvel ezelőtt elhunyt színész erős szálakkal kötődött a városhoz. Már a gimnázium színjátszó körében is közönség elé lépett, később, diplomás színészként a Jókai Színházban is vendégszerepelt. Ikonikus szerepében, A padlás Rádiósaként mondta: „Nekem semmi kedvem elhajózni erről a világról. Nekem itt még rengeteg dolgom van.” Negyvenhét évesen, tragikus hirtelenséggel ment el. Pedig itt voltak álmai, ahogy Presser Gábor és Sztevanovity Dusán darabjában énekelte.
 
Nem egy osztályba, csak egy évfolyamba jártak a főiskolán, de már a felvételi idején tudtak egymásról.

Ennyi év távlatából is emlékszem a pillanatra. A harmadik rostán futottunk össze. Ati kijött, és mindenki tudta, aki ott várakozott, hogy ez az ember biztos fel van véve. Sugárzott valamit. Mi aggódtunk, hogy mi lesz a sorsunk, vele pedig egyértelműen erő ment be, és erő jött ki. Azt is tudtam, ha engem felvesznek, akkor ehhez az emberhez közöm lesz, barátok leszünk. Volt valami a tekintetében. De egyéb kapcsolódási pont is volt az életünkben. A hasonló családi háttér. Az ő szülei is pedagógusok voltak, akárcsak az enyéim. Mellesleg ők is azonnal jóban lettek, amint megismerkedtek. Ha náluk voltam, azonnal tudtam, hova kell nyúlni a pohárért, s ezzel ő is így volt nálunk. Az ő családjukban, a komáromi lakótelepi lakásban a zene volt a kapcsolódási pont, nálunk, édesapám révén, aki történelemtanár volt, a történelem volt az irányultság. Barátság első látásra. Ez volt a felvételi találkozásunk Atival. Pedig alig váltottunk két szót. Ő jött ki, én mentem be.
 
Van még egy ember az életében, akivel olyan szoros kapcsolatban áll, mint annak idején Attilával?

Szerencsés vagyok, mert igen. Gáspár Sándor. De ő hamarabb elhagyta a főiskolát, hiszen felettem járt. Másik útvonalon jöttünk-mentünk. Atival több közös élményem van, hiszen a főiskola után mindketten a Vígszínháznál voltunk. Sanyi a bátyám volt akkor, Ati az ikertestvérem. Vele sok mindent tudtunk egymásról. Azzal együtt, hogy mindkettőnk szájából elhangzott ugyanaz a mondat: „Meglep, hogy ezt csináltad!” Pedig vígszínházi tanáraink voltak. A főiskolán is összekerültünk több darabban. A két osztály közös produkciókat hozott létre, így sok mindent éltünk meg együtt. Voltak egészen különös pillanatok is. A színészválogatottal mentünk focizni Olaszországba az ottani ügyvédválogatottal szemben. Ati nem focizott, de kijött velünk drukkernek. Megmutatta a dalait. Olyan szövegeket írt, hogy úgy maradtam. Eleinte még volt is bántottság bennem. Én is írogattam, és nem szólt, hogy lemeze lesz. De miért is szólt volna? Csodálatosan megoldotta. Elképesztő dalszövegeket adott a kezembe. Beszélgetős show-műsor házigazdája volt egy könyváruházban. Ezt a műfajt is tudta. Egymás közelében laktunk, de mintha vidéki színészéletet éltünk volna a fővárosban. Hol nálunk, hol náluk vacsoráztunk, vagy együtt ültünk be valahova. A Cha-cha-cha című filmben is együtt játszottunk, a Dühöngő ifjúságban pedig, életem első rendezésében főszerepet játszott a Pesti Színházban, és szerepet adtam neki az Üvegtigrisben. A Zuhanás közben című filmben viszont úgy játszottunk, hogy a kamera előtt egyszer sem találkoztunk.
 
Voltak egymás előtt titkaik?

Mindkettőnknek voltak titkai. Egy Balzac-idézet jutott most az eszembe: „Mindannyian ismeretlenül halunk meg.” Ez elég szép, elég ijesztő. De ami a titkoknál sokkal fontosabb: Ati esetében a művészi nagyság egybeesett az emberi nagysággal.
 
Mindketten „őspadlásosok” voltak.

Nem szívesen mesélem el, de mellette nemegyszer civillé váltam a színpadon. Szerencsére befedte a jelenet. A szellemek elbűvölve hallgatják a Rádióst, vagyis Attilát, én félháttal ültem a közönségnek. Az általam játszott 8. törpe áhítata és az én civillé válásom sosem okozott vérlázító szakmai dekoncentrációt. Évek múlva aztán, mert időközben elszerződtem a Vígszínházból, és átvették a szerepemet, visszakéredzkedtem az előadásba. Atival megbeszéltük, hogy A padlást még a gyerekeink is látni fogják. A Vígszínház felújítása idején a Nyugati pályaudvar mellett felállított sátorban ment az előadás. Régi történet ez is. Olivér fiam akkor már elmúlt hároméves. Ha megsérült, vagy lebetegedett a 8. törpe, többször visszaugrottam a darabba, de mondom, egy idő után visszakéredzkedtem bele. Atit jól ismerte a fiam, hiszen akkor már egymás mellett laktunk Pesthidegkúton. Amikor három napra elmentünk Bécsbe a nagyobbik lányunkkal, anyukám vállalta el Olivért. De belázasodott a gyerek. Érezte a hiányunkat. Vissza is jöttünk Bécsből, addigra viszont már minden rendben volt. Ati átment hozzánk, felvette Olivért, és a karjai közt lement a láza. És aztán Eszter elhozta Olivért a sátorba, A padlásra. A sor szélére ültek, hogy ha nem bírja a gyerek, menekülni tudjanak. Elénekelte Ati a dalt, a Fényév távolságot, ami után van egy áhítatos szünet a taps előtt, és abba a csendbe kiabált bele az én csodálatos fiam, hogy: „Most pedig apa énekeljen!” Mindenki nevetett. A közönség is, Ati is, én is.
 
Halvány törésvonala volt a barátságuknak?

Nem. De volt más. Miután elszerződtem a Vígszínházból, eljött Ati és Szarvas Jóska Miskolcra, hogy megnézzenek a III. Richárdban. Nem merték őszintén elmondani, hogy nem tetszettem nekik. Ezt éreztem. Nem beszéltük ki. Sosem mertem rákérdezni. Életem minden fontos pillanatában ott volt Attila. Mindegyikben.

A házassági tanúja is ő volt?

Az Gáspár Sanyi volt. Viszont én voltam Eszenyi Enikő tanúja, amikor ők házasodtak. Atival hosszú évekig együtt váltottuk meg a világot. Hol náluk, hol nálunk, hol a színházban, hol valamelyik kocsmában. Olyan is volt, hogy Ati hegedült, anyám meghatódva hallgatta, vagy Ati nagy kondérban főzte a pörköltet. Ezek fenséges emlékek.
 
A Dühöngő ifjúság próbáit hogyan élte meg?

Esküszöm, sokkal jobban izgultam, mint ha Darvas Ivánt rendeztem volna. Bizonyítani akartam. Óriási súly nehezedett a vállamra. A barátomat rendeztem. Egyébként ment minden magától értetődően, még ha akadtak is feszültségek, mint minden munkában. Tanuló folyamat volt az nekem. Kommunikálni tanultam. Túl sok mondatot pazarolok néha arra, hogy egy dolgot a lehető legelegánsabban mondjak ki, ahelyett hogy röviden, élesen fogalmaznám meg.
 
Van valami, amivel adósai maradtak egymásnak?

Volt egy haditervünk. Ati imádott búvárkodni. Megbeszéltük, hogy elvisz merülni. Abból sajnos semmi sem lett. De a víz így is kapocs volt köztünk. A Duna. Én a Kis-Dunán nőttem fel. Az Angyali szigetre jártam nyaralni a nagyapámhoz. Annyira féltettek a nagyszüleim, hogy nem engedték átúszni a Kis-Dunát. Pedig nem volt széles, nem volt nagy kihívás. Elmeséltem ezt egyszer Attilának, mert engem ez nagyon idegesített. Fel is ültünk aztán a HÉV-re, már kora este volt, amikor komppal átmentünk a szigetre, s mintha egy törzsi beavatáson vettünk volna részt, tomboltunk az örömtől, hogy a sötétben átúsztuk a folyót. Közben csak sejtettük, hogy tartjuk az irányt, sötét volt minden, a víz is. Már fent volt a hold, de megcsináltuk.
 
Barátságuk irányvonala mennyire változott az évek során?

Semennyire. Atinak már csak az édesanyja élt, de még akkor is simán „hazajártam” hozzájuk. Élete vége felé, amikor már az idősek otthonában lakott a mama, ott is meglátogattam őt. Szorongva mentünk hozzá a feleségemmel, aztán mégis sokat nevetgéltünk nála. Ez az utolsó emlékem róla. Amikor nászútra mentek, előtte Atinak tizenkét tojásból csinált rántottát az anyukám. Fogadtunk, hogy ezt nem lehet megenni. Betolta. Ott ültünk, és nem akartunk hinni a szemünknek. Anyám azóta emlegeti. Nekem nincs tesóm, egyke vagyok. Atinak ott volt Julcsi. Ő is csodálatos ember. Ezt az egyet irigyeltem tőle. Hogy ők ketten voltak.
 
Negyvenhét éves volt Attila, amikor rosszul lett a Nemzeti Színház edzőtermében. A Tizenkét dühös embert játszották volna aznap este. Eszméletét vesztette, újra kellett éleszteni. Később kiderült, hogy agyvérzést kapott. Napokig kórházban feküdt, géppel lélegeztették, de az életét minden orvosi segítség ellenére sem tudták megmenteni.

Öt nap volt, míg a kórházban feküdt. Nem sokkal előtte lent volt nálunk az Őrségben Jancsikával, a fiával. Remekül érezte magát, csak a háromórás autóút nem tett jót a derekának. Az utolsó napok egyikén az ápolónője megkért, hogy vigyek be Atinak a kórházba egy nagy tornacipőt, mert nem mozdult az ágyban és féltette, nehogy feltörje a lábát a felfekvés. Feladtuk rá. Majd zoknit fogok kérni tőle születésnapomra, gondoltam. Az orvosok is tudták, hogy nincs visszaút, mégsem akarták elfogadni a tényt. Várták a csodát. Sajnos hiába.
 
Milyen érzésekkel készül Komáromba, a „csillagavatóra”?

Ati nekem továbbra is iszonyúan hiányzik. Megszokhatatlan, hogy nincs a közelemben. Sokszor jut eszembe, hogy ő vajon most erre mit mondana, vagy ebben a helyzetben miképpen döntene. Jó lesz emlékezni rá. A gimnáziumba rendszeresen jártam átadni a Kaszás Attila-díjat. Minden alkalommal megrendített a közeg. Mintha az enyéim között lettem volna. Vác ugyanolyan kisváros, mint Komárom. Közel is van egymáshoz a két hely. Egy hegyesebb köpés Attilától tizenéves korában ott landolt volna nálunk. Ez is milyen fura?!
A Duna ugyanazon oldalán laktunk.
 
Két gyerekével tartja a kapcsolatot?

Jancsival és Lucával együtt néztük A padlás egyik ünnepi előadását. Izgultam, hogy a végén, amikor jönnek az emlékképek, rájuk ez majd hogyan hat. Tombolva tapsolt a közönség, amikor megjelent Ati, a gyerekek pedig boldogok voltak és büszkék. Pedig Luca nem is volt még a világon, amikor Ati elment. Egyébként ez A padlás csodája. Hogy a dal, a Fényév távolság Atié volt, és az övé is maradt. Örökre. Nincs már köztünk, és mégis itt van velünk.

A szerző a Vasárnap munkatársa