Terepmunka

Hiszen ezen megtalálható minden olyan kiegészítő, amely a Spielberg által rendezett produkció létrejöttét dokumentálja; megannyi extra, mely az Indy-csapat teljesítményét magasztalja. Mindaz tehát, ami külön szórakozást nyújt; s amiről az alábbiakban mégsem lesz szó.

Kiindulópontként elevenítsük fel inkább a kalapos-ostoros hős (Harrison Ford) egyik jellemző eszmefuttatását. Miután a régészprofesszor megismerkedik Mutt-tal (Shia LaBeouf), majd gyanús alakok üldözőbe veszik őket, motorra pattannak, s az egyetemi könyvtár felé veszik az irányt. Az olvasóterem zsúfolásig tele van, a hallgatók készülnek a vizsgáikra. A motor beszáguld az állóképbe, Mutt ügyesen kerülgeti a könyveket cipelő diákokat, ám az egyiknél félrerántja a kormányt, a motor felborul, s utasaival együtt a padok alatt csúszik tovább. Mielőtt megállnak, egy srácot székestől elsodornak az asztaltól. A fiú felnéz a könyvből, és megszólítja a profot: – Elnézést, doktor Jones. Volna egy kérdésem Hargrove normatív kultúramodelljéről. – Hagyja Hargrove-ot – veszi fel a fonalat a tanár úr. – Olvassa Vere Gordon Childe-ot a diffúzióról. Ő a terepen kutatott. Ha jó régész szeretne lenni, akkor mozduljon ki a könyvtárból! – hangzik a jó tanács. S itt álljunk is meg egy pillanatra.

Az Indy-széria sajátos fénytörésbe helyezi a régészetet és a terepmunka gyakorlatát, s ebből a szempontból összevethető lenne egy sor kitűnő alkotással (pl. McDevitt SF-tetralógiájával: az Alex Benedict-sorozattal). Ám a továbbiakban egy tudományos ismeretterjesztő mesterműre hivatkoznék, mely érinti a szóban forgó jelenséget. 2006-ban világszenzációt keltett Neil Shubin professzor régészeti felfedezése, egy átmeneti lény („hiányzó láncszem”), a szárazföldre kimászó hal kövületének megtalálása. A neves anatómus A belső hal c. könyve felidézi ezt az eseményt, méghozzá olyan tanulságok mentén, melyeket érdemes körüljárnunk.

Először is, minden ellenkező híresztelés ellenére a leletvadászat megtervezhető formája a kutatásnak. „Az emberek többsége nem tudja, hogy fosszíliákat gyakran meglepő pontossággal megjósolható helyeken lehet találni. Otthon gondos felkészüléssel igyekszünk maximalizálni a lelettalálás esélyeit, aztán kivonulunk a terepre, és bízunk a szerencsénkben.” (10.) Azért van ez így, mert a fosszíliák rendezetten helyezkednek el a kőzetrétegekben; vagyis a mélyebben fekvőkben más fajok találhatók, mint a magasabban lévőkben. 600 millió éves kőzetekben nem fogunk találni nyúlcsontvázat, találunk viszont medúzalenyomatokat. Efféle, a sorból kilógó leletet (pl. nyúl a prekambriumban) még soha, sehol sem találtak. Ebből adódik, hogy a régészek többsége nem találomra keresgél.

Másrészt, ha utánanézünk, hogy 380 millió éves kőzetekből egész halak kerültek elő, 365 millió évesekben viszont találtak már kétéltűeket is, akkor bizonyos, hogy egy szárazföldre kimászó hal rokonait a kettő között kell keresnünk. A kutatási időszak behatárolása után még a terep kijelölése marad hátra. Olyan kőzeteket kell találni, melyek alkalmasak arra, hogy kövületeket tartalmazzanak a jelzett időszakból. Mivel fosszíliákat az üledékes kőzetek őriznek meg a legjobban, az ilyen lelőhelyekre érdemes koncentrálnunk. Ezek közül pedig ki kell zárnunk azokat, melyek túl mélyen helyezkednek el, azaz nem lehet hozzájuk férni. Ha mindezzel tisztában vagyunk, kimozdulhatunk a könyvtárból, ahogy Indiana Jones javasolta, jöhet a terepmunka.

Shubin csapatának 6 évre és 4 expedícióra volt szüksége, hogy rábukkanjon az alkalmas terepre: az Ellesmere-sziget déli részén a kanadai Nunavut Területen, 1600 km-re az Északi-sarktól. A Tiktaalik, a víz–szárazföld átmenetet tanúsító ősmaradvány „a földtörténet megfelelő időszakában és a megfelelő őskori környezetben” foglalt helyet. (31.) A koncepció tehát, melyet fentebb ismertettünk, helyes volt.

Ugyanakkor a Tiktaalik esete alapján szépen cáfolható az ún. „hiányzó láncszemek” köré szőtt mítosz. Az átmeneti lény ugyanis csak bizonyos pozícióból tűnik átmenetinek. Shubin szerint a biológiának van egy igen egyszerű egyetemes érvényű törvénye: „ezen a földön minden élőlénynek vannak szülei.” (182.) A szülők és az utódaik közti különbség azonban elenyésző. Tehát nem arról van szó, hogy egy hal egy szép napon hirtelen egy Tiktaalikot hoz a világra. Ellenkezőleg, az újszülött megtévesztésig hasonlít a szüleire; viszont egy idő után az apró különbségek felhalmozódhatnak, s ha ebből a láncolatból kiragadunk két távoli egyedet, már szembetűnők lesznek az eltérések. Vagyis a fajátalakulás nem ugrásszerű, pusztán az történik, hogy ebből a folyamatból csak bizonyos egyedek maradnak fenn kövületként, s ha ezek különbözőek, akkor más fajokhoz soroljuk őket. Innen nézve a „hiányzó láncszem” hipotézise nem más, mint egy rendszertani melléktermék.

Ezt egyébként már Darwin is tudta, a Shubinhoz hasonló leletvadászok pedig kismilliószor alátámasztották. A „hiányzó láncszem” ideológiája tehát nyugodtan elvethető. Másfelől viszont számos hézagpótló lelet fog még előkerülni, mely további bizonyítéka lesz a földi élővilág legnagyobb mutatványának, az evolúció kalandjának. Biztosak lehetünk benne, hogy a tudomány Indiana Jonesai gondoskodnak erről.

H. Nagy Péter