Teremtő szándék, ellenerőkkel

Kitartó emberi jogi küzdelem eredményeként és hosszas halogatás után 2005. december 23-án nyílt közöttük gyalogos-biciklis nemzetközi határátkelő, amely naponta reggel nyolctól este nyolcig tart nyitva.

Az elmúlt években jó néhány riport- és dokumentumfilm készült az ikerfaluról. Legutóbb Jaroslav Vojtek Határ című dokumentum-játékfilmje, amelyet Szlovákia Oscar-díjra nevezett a legjobb idegen nyelvű filmek kategóriájában. A 2009-ben bemutatott hetvenkét perces mozit 2010 őszén, a XVIII. Filmszemináriumon és Szlovák Filmszemlén láttam a budapesti Szlovák Intézetben.

Itt most személyes rész következik: Jaroslav Vojtek 2001-ben kezdte forgatni filmjét, s 2007-ig követte a szelmenciek sorsát, a falu életének eseményeit, amelyeken gyakran mindketten jelen voltunk, a média számos más munkatársával egyetemben: pompás alkalmai és lehetőségei kínálkoztak az alkotói párbeszédnek a határok fölött, ami egyrészt az Európai Uniónak is alapeszméje, másrészt egyáltalában nem új imperatívusz. Ezeket az alkalmakat és lehetőségeket azonban elmulasztottuk. Pontosabban: amikor Jaroslav Vojtek forgatni kezdett (2001-ben), én már kész voltam A kettézárt falu című (Budapest, Ister, 2000), a két Szelmenc második világháború utáni életét feldolgozó dokumentumregényemmel, amiről Jaroslav Vojtek tudhatott. Megkockáztatom, mint gondos, körültekintő dokumentaristának, tudnia kellett róla. Talán javára vált volna a filmnek, ha megszólít. Ha leülünk egy kávéra, tapasztalat- és információ-cserére.

Ellenben mindarra, amit a fenti sorokban leírtam, azt is lehet válaszolni, hogy az elkészült, nyilvánosság elé vitt, nézhető és értékelhető műalkotás, maga a film a párbeszéd. Egyszersmind a tolerancia magasiskolája.

A film történelmi alapja, kezdőpontja a Szovjetunió és Csehszlovákia által 1945. június 29-én Moszkvában aláírt szerződés, amelyben Csehszlovákia Kárpátalját átengedte a Szovjetuniónak. Más történelmi előzmény nincs a filmben. Így a néző számára az derül ki, hogy a magyarok mindig is kisebbségben éltek azon a területen, amelyet 1945 nyarán ráadásul még ketté is vágtak: Kisszelmenc ennek következtében a Szovjetunióhoz került.

Figyelemre méltó körülmény, hogy a film semmi más történelmi előzményről nem beszél. Bár az is igaz, hogy a szelmenci országhatár jelenkori abszurditása ábrázolásának szempontjából az előzményektől el lehet tekinteni. De akkor a – ’45-ig időtlen csehszlovák folytonosságot sugalmazó – moszkvai szerződéskötés bemutatása sem indokolt.

A szerződés jogilag 1946. január 30-án lépett hatályba, amikor az azóta megszűnt két ország, a Szovjetunió és Csehszlovákia kicserélte a ratifikációs okmányokat. A valóságban azonban a szovjet haderők kárpátaljai bevonulásuk után azonnal elkezdték kiszorítani onnan a maradék magyar s az oda visszatérni szándékozó csehszlovák közigazgatást.

A nagyvilág számára összeállított, angol nyelvű Slovak Films 08–10 Guide to Slovak Films and Film Industry című filmkalauz (a Slovenský Filmový Ústav kiadása) 23. oldalán ezt olvassuk Kárpátalja szovjet bekebelezésének Jaroslav Vojtek filmjét érintő részleteiről: „A kelet-európai határon fekvő Slemence [Szelmenc] faluját 1946. augusztus 30. éjszakáján a Vörös Hadsereg két részre osztotta. Az egyik rész, Veľké Slemence [Nagyszelmenc] Szlovákiában (a korábbi Csehszlovákiában) maradt, a másik részt átnevezték Malé Slemencének [Kisszelmencnek] és Ukrajna (a korábbi Szovjetunió) része lett. Az abszurd módon kijelölt határ attól a naptól fogva, a hírhedt berlini falhoz hasonlóan, kettéosztott földeket, temetőt, legközelebbi hozzátartozókat. E dokumentumfilm Slemence [Szelmenc] lakosainak keserű tapasztalatait ábrázolja, akik az Európai Unió legszorosabban őrzött határának megnyitásáról álmodnak.”

Hát nem.

Kisszelmenc már a középkorban is létezett, nevét a tizennegyedik században említik először: nem a második világháború után keletkezett és nem a Nagyszelmencről levágott falurészből. Az ikerfalu kettévágása az egykori szovjet–csehszlovák határral nem köthető egyetlen naphoz vagy éjszakához, hanem hosszabb folyamat volt. „Szelmenc faluja” pedig mint közigazgatási egység nem létezett. Az ikerfalu két részét azután kezdték rendszeresen Szelmenc néven együtt emlegetni a közbeszédben és a médiumokban, miután a település híres lett. (Az ikerfalu fogalma azt jelenti, hogy Kisszelmencnek és Nagyszelmencnek egyaránt volt önálló önkormányzata, a két település azonban teljesen egybeépült, lakói –rokonok és családtagok – együtt használtak közösségi intézményeket, amilyen a római katolikus, a görög katolikus és a református templom, az iskola, a temető… Ez utóbbi egyébként nincs kettévágva, noha az elnyújtott határhúzási folyamatnak valóban volt olyan szakasza, amikor ez is megtörtént. De a határ azután egy kicsit újra keletebbre húzódott, a temető Nagyszelmencen maradt, Kisszelmencen pedig évek múlva új temetőt nyitottak.)

Nem gondolom, hogy Jaroslav Vojtek kilencévi munkálkodás után ilyen alapfokon tájékozatlan a Szelmenceket illetően, de azért ez így mégis nagyon ciki. És természetes, hogy az idézett ismertetőt az összes lapszusával együtt az ő szellemi termékének tekintjük.

És még egy szemléleti probléma, amelyhez hasonlók a szlovák történetírásban folyamatosan visszatérnek: „Az egyik rész, Veľké Slemence [Nagyszelmenc], Szlovákiában (a korábbi Csehszlovákiában) maradt…” Éppen fordítva van! Nagyszelmenc Csehszlovákiában (a későbbi Szlovákiában) maradt.

„Az abszurd módon kijelölt [»absurdly demarked« szelmenci] határ” semmivel sem abszurdabb a szlovák–ukrán vagy szlovák–magyar határ bármely másik szakaszánál, amelyeket Csehszlovákia szétválása után Szlovákia megörökölt. A szelmenci csupán az a határszelvény, sűrűsödési pont, amelynek anyagi és szellemi valósága a legmélyebben és legerőteljesebben jeleníti meg ezt az abszurditást. Amelyről mély és erőteljes abszurdot lehetett volna forgatni.

A dokumentum-játékfilm, amely született, két fő szálon fut. A fikcióén, benne kommandósokkal, a Szelmencek közötti határerdővel… És nincs kitalálva, hogy miképpen fonódjanak össze a másik fő szállal, a valóságéval. Amelyet nősülni nem akaró öreglegények, könnyező öregasszonyok, őszülő határlakók, géppisztolyos határőrök, kongresszusi celebek személyesítenek meg. Szerepeltetésük nem áll össze egységes történetté, s ezt az össze nem állt történetet nem teszi még egyetemesebbé a hozzáadagolt halovány fikció.

Milyen erők hathattak a teremtő szándék ellenében? Talán ugyanazok, amelyek a film elkészítését inspirálták? Az abszurditás, amely nem csupán filmanyag, hanem a hétköznapi lét, évtizedek valósága, és pontosan ilyen abszurd a dilemma is, hogy ennek talaján állva az alkotó jó rendező legyen vagy jó szlovák? A kettő miért zárja ki egymást? Venni kellett volna egy nagy levegőt, s el kellett volna mondani a filmben, hogy ezek a fogyatkozó, öregedő falusiak – magyarok. Akiket, mit sem törődve a népek önrendelkezésének jogával, senki sem szavaztatott meg az első világháború után, hogy akarnak-e Csehszlovákiában, majd „a későbbi Szlovákiában” élni. Azt a kérdést sem tették föl nekik, hogy akarnak-e a Szovjetunióhoz tartozni.

Meglehet, dramaturgiailag is sokat lendített volna a filmen, ha megtudjuk, milyen út vitt a sztálini vasfüggönyig, majd milyen küzdelem, ágas-bogas eseménysor vezetett el a határnyitásig, s ezen az úton milyen cinikus vagy éppen hátrányosan megkülönböztető megnyilvánulásai voltak például a szlovák hatóságoknak. S ezekhez mi a rendező viszonya.

Mindez azonban elmaradt. Egyszer csak jönnek a pozitív kisugárzású, hatalmas fekete autók, ragyognak az aurák, nyílik a határ.

Bevallom, titkos várakozás élt bennem, hogy Vojtek filmje jobb lesz azoknál a filmeknél, mint amiket Szelmenc ügyében eddig láttam. Hogy éppen egy szlovák rendezőnek – hiszen testvérien közeli rokonom – sikerül felülemelkednie olyan magasságba, ahonnan már a jövő is látszik. Ezzel szemben a múlt is eltűnt.

A jövő, amelyre együtt kellene készülnünk, mert elsöpörhet mindnyájunkat, ezt az egész Kelet-Közép-Európa nevezetű kollektív pszichózist, eltorzult alkatainkkal, elhallgatásainkkal, féligazságainkkal együtt. (Zelei Miklós)