„Teljes értékválság fenyeget”

„Manapság kevesen vállalják a saját véleményüket. Mesterségesen kreált zenekarok sugallnak vegyileg előállított életérzéseket.” Andrea Ložeková felvételeA UK Subs a punk-korszak nagy túlélője, te pedig olyanoknak vagy példaképe, akik az unokáid lehetnének. Meddig lehet ezt csinálni?

Ha azt kérded, hány éves korig, akkor passzolok. Soha eszembe nem jutott, hogy mást csináljak. Számomra a punk az önkifejezés egyetlen lehetséges módja. Szerencsésnek érzem magam, mert ma is rengeteg helyre hívnak minket játszani. Odahaza nem lanyhult az érdeklődés, a punk változatlanul tarol. Skóciában, vagy Nagy-Britannia északkeleti részén olyan hangulat van a koncerteken, mint a hetvenes években, csak a közönség cserélődött ki időközben. A fiatalok tombolni akarnak, szeretnék jól érezni magukat, mi pedig hozzásegítjük őket ehhez. Persze ma is van a szövegekben egy kis társadalomkritika, kormányfikázás, ez-az.

A közönség a régi, jól ismert UK Subs-számokat követeli, vagy az új szerzeményekre kíváncsi?

Mindig megpróbálunk becsempészni néhány új dalt, és figyeljük a reakciót. Azt rakjuk fel a soros lemezre, ami koncerten bejött. Nemrég jelent meg egy új cédénk, szerintem elég friss lett. Persze minden tagcsere után elölről kell kezdenünk az egészet, a bandában rajtam kívül nincs más alapító tag. Az új emberek új ötleteket hoznak, így a régebbi dalok is felélednek. Most például egy remek dobosunk van, rá építettük az új lemez mintegy felét. Ha valahol először játszunk, vannak kötelező darabok. A reakció nem országfüggő, a punkok Belgrádban is olyanok, mint Amerikában..

Tényleg igaz a „Punk’s Not Dead”-szlogen, vagy kihalás előtt van a műfaj? A US Subs-t sokan afféle nosztalgiazenekarként hallgatják, a műfajt pedig erősen vizezik.

Felőlem nosztalgiázhatnak is, fő, hogy hallgassanak minket! A rockzenén belül manapság akár egzotikusnak is hathat a mi „ortodox” zenénk, el tudom képzelni, hogy kapkodhatja a fejét egy kiglancolt „rádiórockon” nevelkedett gyerek, ha meghall minket. Sok tizenéves viszont felnéz ránk, koppintják a számainkat, és ez jó érzés.

Olyanok is vannak, akik ugyan felsorolnak titeket, ha a meghatározó zenei élményeikről kérdezik őket, de ők maguk már nem punkot játszanak.

Persze, mert közben megtalálták az igazi hangjukat. A UK Subs csak egy megálló volt az úton. Nekem viszont ez az igazi hangom, felesleges „tovább utaznom”. Ez az egyetlen dolog, amiben talán jó vagyok, minek csinálnék mást? Aki viszont nem punk-rockernek született, egy idő után nagyon murisan hat a színpadon. A punkdalok afféle modern protest-songok. Én utcai énekesként kezdtem, nem azért, mert pénzre volt szükségem, hanem mert mondanivalóm volt. Sikerült elérnem, hogy az emberek megálljanak, és figyeljenek rám. Az utcáról egyenes út vezetett a punk felé.

Egyfajta életérzést akarsz terjeszteni? Szándékosan kerülöm az „üzenet” szót.

Jobb erre a „vélemény” szó. Manapság kevesen vállalják a saját véleményüket. Mesterségesen kreált zenekarok sugallnak vegyileg előállított életérzéseket, aki rockzenében utazik, egyre több kompromisszumra kényszerül, és a végén rájön, hogy egykori énje felolvadt ebben a nagy kémiai üzemben. Nos, a UK Subs erre kíván figyelmeztetni. Az én üzenetem: légy önmagad. Ennyi. Nem bonyolult filozófia, csak éppen nehéz megvalósítani.

Említetted, hogy elégedetlen vagy a brit kormánnyal. Neked semmi se jó? Margaret Thatcherért sem voltál oda annak idején...

Mivel világéletemben érdekelt a politika, most is figyelem, mi folyik, és a legjobb szó rá a „gusztustalan”. A társadalom erkölcsi szintjére gondolok. Arra, hogy a nagypolitika sosem tudott hatni a legalsóbb rétegekre, mert ezek az urak fényévekre vannak a kisember mindennapi gondjaitól. Csak a választások előtt vagyunk jók nekik. Az utca emberének a mostani kormány sajnos épp olyan idegen, mint az előző volt. Emiatt a szakadék miatt nem tud közeledni egymáshoz a két osztály.

Ha tíz percig beszélhetnél a brit parlamentben, mit mondanál?

Rengeteg a mellébeszélés manapság. Az ember bekapcsolja a tévét, és dől belőle a politikai lószar, a nagypolitikusok az afrikai helyzetről, a palesztin-zsidó helyzetről, Afganisztánról vagy újabban Irakról beszélnek, közben csak magukkal, saját népszerűségi indexükkel törődnek. Csakhogy a néző nem hülye. Azt is látja, ha valaki ily módon menekül a brit valóság elől. Ezt szívesen megmondanám nekik.

Sok számotok szól a szociális különbségekről...

Igen, ez is megérne egy felszólalást a Lordok Házában. Nem helyes, hogy csillagászati összegeket lehet keresni szinte semmi munkával. Jön egy hollywoodi filmsztár, akit színészi képességei alapján egy színházba fel se vennének, és hipp-hopp, megveszi Malibu Beach-et. Az egész tengerpart az övé, a nép meg menjen máshová strandolni. Valami munkának azért lennie kellene a dolog mögött. Teljes értékválság fenyeget. Aki egész életében melózik, alig tud megélni, akinek meg szerencséje van és kap egy filmfőszerepet, egy hét alatt az élet királya lesz. A sok pénz persze még kapzsibbá teszi ezeket az embereket. Ez engem igencsak dühít.

Egy punk-zenésznél jól jöhet a düh. Bele lehet rakni a dalokba...

Bizony, bele is rakom! Néha terápiás célra is jó egy-egy koncert,. Persze ez mindenfajta zenére érvényes, még a klasszikus zenész is le tudja vezetni a felgyülemlett feszültséget a színpadon. Legalábbis nekem úgy tűnik.

Hallgatsz klasszikus zenét?

Ne viccelj, persze! Mindenfélét hallgatok. Hálás fogyasztó vagyok.

Britney Spears-számokat is hallgatsz?

Biztos vagyok benne, hogy a csaj lenyúlta pár akkordomat. Persze rendesen át van szabva, de én azért ráismerek. Látod, nincs új a nap alatt! De azért optimista vagyok, például annak nagyon örülök, hogy az amerikai barátnőm 14 éves fia nem a popzenére kapott rá, hanem punk-zenekart alapított. Hallottam is őket, nem is rosszak. A kissrác teljesen olyan, mint én voltam 14 évesen. Szívesen lennék a nagyapja!