Tegezés, magázás, megszólítás

A megszólítást tárgyalva, meg nem szabad feledkeznünk egy olyan szokásról, mely csakis Magyarországon dívik, mi annál csodálatosabb, miután nagyatyáink arról mit sem tudtak, a társadalmi élet a bizalmas körön kívül sokkal szertartásosabb lévén, mintsem hogy tűrhették volna. Ez a kizárólagosan modern magyar, de tulajdonképpen egészen keleties szokás – az általános tegezés. (Egy nagyvilági hölgy, 1880.)

A megszólítás csak külsőség, a beszélgetés formasága; de mindamellett a társasággal való érintkezésben elkerülhetetlen. A beszélgetésnek személyes jellege van, közvetlen eszmecsere két vagy több egyén között, és ez által különbözik a beszédtől. A mívelt modor követeli tehát, hogy a személyes megszólítás beszélgetés közben hangsúlyoztassék és gyakran ismételtessék. Különösen szükséges ez rövid mondásoknál, valamint kérdésekben és feleletekben. Tehát úgy mondjuk „Igen, atyám” vagy „Nem, kedves nénikém” vagy „Mindenesetre, nagyságos asszonyom”. Igen, nem, mindenesetre nagyon röviden és illetlenül hangzanék. (Kalocsa Róza, 1884.)

A francia köztársaság 1793-ban a sans-culotte-ok kívánságára kényszerítette hivatalnokait a tegeződésre, de azért nem szokták meg. (Szabó István Andor, 1923.)

Megfigyelheted, hogy sok ember az összetegeződés után még hetekkel, sőt hónapokkal később is gyakran magázza egymást, a helyett, hogy tegezné. Jeléül annak, hogy a belső hang a magázást diktálja. Azt hiszed, hogy ezeknél az embereknél a tegezés szívből jött? Én nem hiszem. Már pedig a tegezéssel kapcsolatos szabálynak fogadhatod el, hogy először a szív tegezzen, csak azután a száj. (Új Idők, 1930.)

A magyar nyelv gazdagsága folytán embertársaidat többféleképpen szólíthatod beszéd közben. (Te, Maga, Ön, Kegyed, Kegyelmed, Kend, Uraságod stb.) (Dr. Vida Vilmos. 1940.)

Szólíthatjuk őket foglalkozásukon, hozzátéve az „úr” szócskát, pl. ügyvéd úr, doktor úr, tanár úr stb.; hivatali állásukon, pl. fogalmazó úr, igazgató úr stb. Vannak azonban olyan foglalkozások, ahol ez a megszólítás egyenesen komikusan hatna, pl. kereskedő úr, vagy villanyszerelő úr; ilyen esetekben szólítsuk őket vezetéknevükön, hozzátéve az „úr” szócskát. (Dr. Berky Imre, 1947.)

... furcsa, ha mondjuk egy kéményseprő szaktársnak szólítja az orvost, a múltból itt felejtett földbirtokos elvtársnak mondja a tanácselnököt, a 13 éves iskolai tanuló pajtásnak az igazgatót. Még nehézkesebb a sporttárs, a műtárs, a daltárs és ki tudja még hány, kínnal-bajjal összeállított megszólítási forma. Kifejezetten ízléstelen a csibésznyelv néhány többé-kevésbé elterjedt megszólítása, pl. a fater, az otromba, lekicsinylő mester. (Burget–Kovácsvölgyi, 1959.)

Ha az a bántó mellékíz, amely az „uram” megszólításhoz akaratlanul is fűződik, eltűnik majd, akkor bizonyára nem lesz akadálya, hogy ezt a szép és eredeti, magyaros és megtisztelő megszólítást alkalmazzák, hiszen az országban valójában ma mások az „urak”, mint ezelőtt kétszáz vagy akár húsz évvel. ĺgy az „elvtárs”, „elvtársnő” megszólítás is megmaradhat azoknak a politikai kapcsolatoknak kitüntető megnevezésére, ahol a politikai és pártmunka még jobban összekovácsolja az egyének érzelmeit. (Dr. Réczey–Pekáry–Gondi, 1961.)

Mert nem képtelenség-e, nem nevetségesen szomorú-e az, hogy három évtized után sem tudjuk még, hogyan kell köszönnünk egymásnak, hogyan kell megszólítanunk egymást ebben az új társadalomban? (Hankiss Elemér, 1983.)

Az elvtárs kifejezés a politikai tartalom mellett még mindig hordoz hivatalos jellegű, sőt rangot kifejező tartalmat is. Közhivatalokban, tisztségeket betöltő embereknél még a rádióban, televízióban is viszonylag ritkábban használják az úr megszólítást, mintha ez méltatlan lenne hozzájuk, holott tudjuk, hogy párttisztségek kivételével minden közhivatali funkciót betölthetnek pártonkívüliek is, vagyis tartalma szerint nem illetne meg mindenkit az elvtárs megszólítás. (Halák László, 1984.)

Hát akkor elvtárs az úr? Ez itt a kérdés. És a kérdés – úgy tűnik – még nagyon sokáig kérdés marad.

ĺgy, ezekkel a mondatokkal vezettem be a megszólítással foglalkozó részt könyvem első és második kiadásában, de még az 1988-as harmadikban is. Igen, akkor még valóban azt hittem, hogy nagyon hosszú életű lesz ez az állandó elvtársozás. Ki hitte volna, hogy ilyen hirtelen megváltozik a világ?

A bevezető idézetek azt tanúsítják, hogy 1956 után megjelent illemtankönyveink – és a nyelvművelők – mindig is az úr megszólítást javasolták, csak hát kevés eredménnyel. Aztán – ahogy a társadalom hirtelen nagyot változott – visszajött az úr, sőt mára az elvtárs szónak van egy gunyoros mellékzöngéje (a volt hatalmasság).

Hankiss Elemér már évekkel ezelőtt így írt Viselkedéskultúránk torzulásai című tanulmányában, az úr és elvtárs megszólításformákat elemezve: „Még azt sem lehet tudni pontosan, hogy a két megszólítás közül melyik most az egalitáriánusabb, demokratikusabb felhangú. Eredetileg egyértelműen az elvtárs volt az, de ha jelentése tovább szűkül a viszonylag jelentős pozíciót betöltők és a hivatalos érintkezések körére, és tovább folyik másfelől az „úr” megszólítás semlegesedése, történeti jelentéstartalmainak lekopása, akkor előbb-utóbb ez utóbbi töltheti be az emberek közt nem differenciáló, általános megszólítás szerepét. Mindenesetre: jelenleg még nagy a zűrzavar e téren.” Nagy bizony, s nemcsak a megszólításban, hanem a kapcsolattartás módjának egészében. E sorok írója is találkozott olyan férfikollégával, aki a kolléganőknek és a főnökasszonynak kezét csókolommal köszönt, de a náluk jóval idősebb, tisztességben megőszült, sokszoros nagymama takarító nénit kurta „jó napot”-tal üdvözölte.

De menjünk tovább! Miféle demokrácia diktálja, hogy a főnök asszony következetesen Kovács urazza jóval fiatalabb férfi beosztottját, aki viszont erre természetesen per Gizike szólítja főnök asszonyát? Ugyanő, a minapi Kovács elvtárs, a mai Kovács úr, a férfi főnököt egyértelműen Z. úrnak mondja, s eszébe sem jutna – mert tán megnyílna az ég! – azt mondani: Lajos. S ha nagyon bizalmaskodó merészel lenni, legfeljebb ha félig tréfásan, félig komolyan Főnöknek szólítja a főnököt, vakmerően elkerülve így a keresztnevet és az urazást.

(Illik tudni – A kulturált viselkedés szabályai, K.u.K. Kiadó 2000)

Ennek a fejezetnek a folytatását, a megszólítás ma érvényes szabályait a következő alkalommal, július 2-án olvashatják ugyanitt, a Családi Körben!