Tárca a Szalonban

„Százötven puncsgolyó és nyolcvan tojáslikőrös spicc.” Ennyinél tartottam a legutóbb, és ez az első dolog, ami az eszembe jut. Előttem a sötétség. Veszek egy mély levegőt, és érzem a fertőtlenítőszer csípős szagát. Ismerem ezt a szagot. Ugyanaz a maró klórszag, ami akkor szokott terjengeni, amikor elmosom a keverőtálakat. De fogalmam sincs, honnan tudok minderről. Mögöttem sötétség.
Aztán kimondom hangosan is, hol tartottam a legutóbb, hogy százötven puncsgolyó meg nyolcvan tojáslikőrös, és itt megakadok, mert valahol mellettem hirtelen egy női hang közbevág, hogy mit mondtál?, én pedig megismétlem, hogy százötven puncsgolyó, és kinyitom a szemem. Most már fény van előttem. Mellettem valaki. Fogalmam sincs, ki lehet, de ugyanabban a pillanatban, ahogy a szemem kinyílik, az illető felugrik és elrohan, én pedig azt hiszem, egyedül maradok. Egy szobában fekszem, és nem sokkal azután, hogy az a valaki elrohant, megreccsen egy szék, én pedig érzem, hogy azon a széken nem ül senki. Az a valaki ülhetett rajta mostanáig. Még mindig a puncsgolyóknál tartok, engem pedig kezd egyre jobban idegesíteni, hogy miért nem jut ezen az egy mondaton kívül más az eszembe, és hogy miért tudom azt, hogy hány deka egy evőkanál liszt, mennyi piskótatésztát kell bekeverni és megsütni ahhoz, hogy százötven puncsgolyót lehessen belőle formázni, de arról, hogy hol vagyok, mi a nevem, fogalmam sincs.
Nem tudom, mennyi idő telik így el.
Az a szék megint reccsen egyet, és mintha bennem is kapcsolna valami ettől a zajtól, mert hirtelen azt érzem, hogy rettenetesen kiszáradt a torkom.
„Szomjas vagyok” – mondom rekedten, és arra számítok, valaki talán mégiscsak van a szobában, aki megitatna. Fogalmam sincs, hogy miért csinálom ezt. Mire gombóc gyűlik a torkomban az elfojtott sírástól, mert senki nem ad innom, szapora léptek hangjára leszek figyelmes.
Hárman jönnek be, egy idősebb asszony, egy fiatal lány és egy középkorú férfi. Az asszony megáll az ágy szélénél, a férfi pedig odalép hozzám.
„Tudja, hogy hol van? Emlékszik valamire?” – kérdezi, és fölém hajol. Valami orvosféle lehet.
„Szomjas vagyok” – mondom halkan.
„Kórházban van – feleli. – Nyugodjon meg.”
„Nyugodt vagyok” – válaszolom, és másodszor is megmondom neki, hogy inni szeretnék. A fiatal lány lép oda hozzám, és nedves szivaccsal törli meg az ajkamat.
„Meg tudja mondani a nevét?”
„Nem tudom megmondani.”
„És az én nevem, én ki vagyok?” – kérdezi ziláltan az asszony az ágy végénél.
„Nem tudom” – mondom halkan.
Az orvos magához inti az asszonyt, mindketten kimennek a folyosóra, és csak ketten maradunk a fiatal lánnyal. Megmondom neki, hogy kérnék egy pohár vizet, mert rettenetesen kiszáradt a szám, mire azt mondja, hogy azt még nem szabad.
„Most már minden rendben lesz – mondja, és közben az ajkamat törölgeti. – Maga nagyon sokáig aludt.”
„Miért, hány óra van?” – kérdezem. 
Az asszony jön be elsőként. Látom, hogy teljesen kivan. A szeme vörös a sírástól. Megáll az ajtóban, és csak néz rám, köszönök neki, hogy csókolom, mert teljesen zavarban vagyok. Azt hiszem, mindig köszönök, ha zavarban vagyok.
„Nézze, nem fogok hazudni – mondja az orvos, amint belép. – Maga fél évig kómában feküdt, most még nem emlékszik semmire, de ez idővel javulni fog.”
„Nézze, én sem fogok hazudni, de még a nevemre sem emlékszem, úgy érzem magam, mint akinek most vágták el a köldökzsinórját” – válaszolom.
„Végül is, így is felfoghatja a dolgot – bólogat.
Elmondom neki, hogy amióta magamhoz tértem, csak annyit tudok, hogyan kell piskótatésztát keverni. Olyan, mintha valaki beültette volna a fejembe.
„Akkor lehet, hogy van Isten – feleli. – Most már el lehet dönteni.”
Azt mondja, mindjárt visszajön, el kell intéznie valamit. De előtte még bemutat egymásnak az ajtóban álló asszonnyal.
Azt mondja, ő az anyám.