Tárca a Szalonban

A szatyrot a bicikli kormányára akasztotta, úgy indult el visszafelé. Jobba-balra kellett tekerés közben csúszkálnia a nyeregben, hogy rendesen le tudja nyomni a pedált. Ha hosszabb volt az út, időnként muszáj volt felállnia, és úgy hajtani tovább, mert az öreg bőrnyereg varrásai könnyen kidörzsölték a heréjét meg a combját. A halak nem csapkodtak, vagy máris elájultak a levegőtlen hőségben, vagy csak feladták, és elernyedve vártak a sorsukra, mindenesetre nyugalom volt a zacskóban. Csak arra kellett figyelnie, nehogy kanyarodáskor rossz helyre kerüljön a szatyor, a küllők be ne harapják a halak fejét. Nem is azért, mert akkor elesne, bár nyilván elesne, hanem, hogy ne legyen bajuk a halaknak. El akarta adni őket, és ahhoz, hogy a szomszédok tényleg megvegyék, ahogy ígérték, hibátlannak kellett lenniük.

Már délelőtt kint ült a rozoga stégen, türelmesen beetetett, kiszórt egy kis kukoricapépet is, aztán a vízbe lógatott lábbal várta a kapást. De nem haraptak a dögök, talán a kánikula miatt, gondolta, mert napok óta éjszaka sem hűlt le az idő. És ha ő egész éjjel izzadtan forgolódik, a halaknak se lehet könnyebb, jutott eszébe, aztán mégis arra gondolt, a vízben azért jobb lehet, mint a nagyanyja ütött-kopott kerevetén. A mama hívta kerevetnek, egyébként egy egyszerű rugós heverő volt.

Az úszó mélabúsan lebegett a felszínen, ráért nézelődni. A holtág túloldalán egy hatalmas fa hevert a vízbe borulva, egyik ágán egy kormorán tisztogatta a tollait. Egy régi könyvillusztráció jutott róla eszébe, valamelyik gyereklexikonból, ahogy kínai halászok elszorított torkú kormoránokkal dolgoznak. Kipróbálná ő is, gondolta, bár rögtön meg is sajnálta a madarat, ahogy maga elé képzelte a kötéssel a nyakán. Hátradőlt inkább, és a feje fölé lógó ágakat bámulta hunyorogva, aztán be is csukta a szemét egy időre, bár egyáltalán nem volt álmos. Egyszerűen jólesett neki, hogy semmit sem lát.

Akkor ült fel újra, amikor meghallotta, hogy nem messze tőle egy kisebb csapat érkezett hangos kacagásokkal. Ez hiányzott már csak, gondolta, és mintha ezzel akarná visszanyerni nyugalmát, belenyúlt a hátizsákjába, és elővett egy almát, amit ráérősen harapdálni kezdett. De nem ért a végére, egyszer csak egy moccanást látott a szeme sarkában, és mire arra kapta a fejét, az úszónak már csak a legteteje látszott ki. Az alma maradékát gyorsan a lábai közé szorította, aztán megragadta a botot, és rántott egyet rajta. Egy jól megtermett keszeg lógott a horgon, amikor kiemelte a vízből. A hátizsákból előszedte a reklámszatyrot, kezével lögybölt bele egy kevés vizet, inkább csak a látszat kedvéért, aztán belefektette a halat.
 

A nádas vastag függönyén keresztül még mindig hallotta a nem messze viháncoló társaságot, de már nem neheztelt rájuk. Az a kutya is bizonyára hozzájuk tartozott, amelyik egy kicsivel később olyan otthonosan futott végig a stég girbeguba deszkáin, hogy izgatottan csóválva alaposan megszaglássza a zacskóban heverő halat. Nem volt kedve rászólni, csak nézte, hogy mit csinál a kutya, de az épp elég fegyelmezettnek tűnt ahhoz, hogy az utolsó pillanatban mégis visszafogja magát, és ne próbáljon elszaladni a zsákmánnyal. A második halat úgy fogta ki, hogy a kutya még mindig ott bámult mellette.

„Na, mit szólsz?” mutatta oda neki az újabb keszeget, a kutya pedig lelkes csaholással nézett végig rajta.
Aztán ahogy jött, el is ment egyszer csak, hiába szólongatta, hiába fütyült utána, a kutya határozott léptekkel eltűnt a stégről levezető ösvény kanyarulatában.

A harmadikra megint csak elég sokat kellett várnia, de megérte, az volt a legnagyobb mind közül. Amikor már az is ott lapult a szatyorban, ránézett az órájára, és úgy döntött, újabb csalit már nem dob be. Komótosan összeszedegette a felszerelését, a teleszkópos botot ízenként összetolta, a beetető anyag maradékát kiöblítette a kis műanyag dobozkából, amiben kevergetni szokta, aztán elindult az ösvény irányába ő is.

Amikor már a bicikli nyergében csúszkálva haladt a bekötőút felé, egy pillanatra elbizonytalanodott. Lehet, hogy mégsem adja el a halakat, inkább megkéri a nagyanyját, hogy süsse ki őket, és majd együtt megeszik a tévé előtt. De nem tudott ezen túl sokáig morfondírozni, ahogy kiért a töltés mellé, rögtön meglátta a kocsit. Néhány száz méterre tőle egy szürkéskék kombi állt keresztben a földúton. Úgy nézett ki, mintha fel akartak volna hajtani vele a töltés oldalán, és miután nem sikerült, ott hagyták, ahol épp volt. Ahogy közelebb tekert hozzá, azt is meglátta, hogy bár a kocsinak magyar rendszáma van, a hátuljára ragasztva egy fehér oválisban egy nagy fekete A-betű is ott figyel rajta. Nyelt egy nagyot, „az nem lehet…”, gondolta, de inkább be sem fejezte a mondatot. Lekászálódott a bicikliről, óvatosan ledöntötte a fűbe, aztán közelebb merészkedett egy kicsit. Akkor vette csak észre, hogy a kormányra dőlve ül odabent valaki. Valósággal kirázta a hideg, miközben tyúklépésben megközelítette a kocsit; lehet, hogy meghalt, hőgutát kapott, vagy csak alszik? Le volt húzva az ablak, azon keresztül nyúlt be, hogy meglökdösse az alakot, de ahogy közelebb hajolt hozzá, megcsapta a kocsi belsejéből kiáradó piaszag. Rögtön vissza is húzta a kezét inkább, és igyekezett az alak arcát kikémlelni, de azt meg olyan szorosan rányomta a kormánykerékre, hogy semmit nem lehetett belőle látni. 

„Ez biztos, hogy nem ő…” motyogta maga elé, „Nem és nem…”, aztán felevickélt a bicikli nyergébe ismét, és amilyen gyorsan csak tudott, elindult az ellenkező irányba. Már arra sem figyelt, hogy a halak a reklámszatyorban ne csússzanak túl közel a kerékhez.