Tanító néni, a halált jelzi valami!

Az idézett rendreutasító megjegyzésből úgy tűnik, nekik sem lehetett sokkal könnyebb dolguk, mint a feletteseinek, rosszakaróinak köszönhetően oly sok helyen szolgáló papnak, jeles folkloristánknak, Kálmány Lajosnak. Abban is hasonlatosak, hogy odafigyelésük megdöbbentő eredményt hozott, ám míg a Kálmány gyűjtése nyomán feltáruló alföldi népköltészet esetében ez főleg a műfaji sokrétűségben mutatkozott meg, szerzőpárosunk munkája egyetlen folklórműfaj: a hiedelemmondák rendkívül gazdag, a XXI. század elején igen meglepő módon „élő” gyűjteménye.

A szövegek szüzséjét a szerzők 14 fő- és 47 alcsoportba sorolták. Rendszerezésük alapjául a Magyar hiedelemmonda katalógus szolgált, amely nagyban megkönnyíti majd a Vály-völgyi magyar és magyar anyanyelvű cigány gyerekektől gyűjtött mondák elhelyezését a teljes magyar hiedelemmonda-anyagban, ugyanakkor az európai mondák rendjében is. Sokatmondó, mennyire foglalkoztatja a mesélőket a túlvilág, nyilván ezért legnépesebb a halottakról szóló szövegek csoportja. A rendszerezést szöveggyűjtemény követi, amely szó szerinti lejegyzésben közli a hangfelvételek leírt változatát. Ezek a lejegyzések amellett, hogy hitelessé teszik a gyűjteményt, élvezetes olvasmányok is, ugyanakkor – s talán éppen ez adja fontosságukat – az is kiderül belőlük, mennyire lényeges részét képezik a mesélők életének, hiszen nemegyszer egyes szám első személyben mondják azt el, semmi kétséget nem hagyva afelől, hogy az esemény velük történt.

„Tanító néni, a halált jelzi valami! Például, hogyha valaki meghal, oszt mi még nem tudunk róla, akkor valami vagy leesik, vagy valami. Úgy vót nekem is! Megvót nekünk az a kép, amikor én áldoztam, osztan a Zsuzsának az anyukájának a gyerekinek... A csepp gyerek meghalt, oszt mink még nem tudtuk, oszt nekem meg szerte-szét foszlott az egész kép. Magától leesett a falról.”

Az idézett szöveg a fenti állítást példázza, van azonban a gyűjteményben jó néhány olyan is, amely más módon tanúskodik a műfaj élő voltáról, például televízióról, televízióban látott filmekről szól.

A Vály-völgy azon „szerencsés” kistájak közé tartozik, amely igen korán magára vonta (a magyarországi mellett) a hazai magyar néprajztudomány figyelmét. Közvetlenül a rendszerváltás után vaskos tanulmánykötetben láttak napvilágot a kutatás eredményei. Azáltal, hogy a Pusko házaspár most közzétette szinkronvizsgálatának részeredményeit, nem csupán a Vály-völgy kerülhet ismét reflektorfénybe. Annak is ékes bizonyítéka a gyűjtemény, hogy a népi kultúra külső hatásokra is, belső erejének engedelmeskedve is állandóan változik, ám ez nem módosítja azt a tényt, hogy létezik. A XXI. századi mondagyűjteményben sok hagyományos elem meglepő továbbélésére is szép számmal találunk példát, de talán ennél is fontosabb, hogy a szövegek nem halottak, hanem a folklórműfajok sajátosságainak megfelelően a mindennapi élet „készletéből” válogatnak.

„A gyerekek ismeretanyaga” alcím sejteti, hogy a szerzőpár a felnőttek körében tervezi a kutatás folytatását. Mindannyian kíváncsian várjuk!

(P. Bodnár Enikő–Pusko Gábor: Hiedelemmondák a Vály-völgyben 1. A gyerekek ismeretanyaga. Kulturális Antropológiai Műhely, Tornalja. 2002)