Tagja lett a vámpírok klubjának

Késmárkon született, onnan hurcolták el szüleivel együtt a ravensbrücki koncentrációs táborba. Túléltek minden rettenetet. „Az egyik rendszer engem akart likvidálni, a másik a filmjeimet tiltotta be.” De nem adta meg magát. A hullaégetővel világszerte ismert filmrendezől ett. Pedig nem annak tanult. Pozsonyban, az iparművészeti szakközépiskola fényképész szakán érettségizett, majd Prágában, a színházművészeti főiskola bábtanszakán szerzett diplomát. 

- Gyerekként, még Késmárkon, látott egyáltalán valamilyen horrorfilmet? 

Ez a műfaj akkor még nem is nagyon létezett. Olyan filmeket viszont láttam, amelyekben riasztó jelenetek voltak. Azokat szerettem a legjobban. De még azok is némafilmekben voltak. Apám, aki gyógyszerész volt, minden filmre elengedett. Ha valami olyat vetítettek, amit gyerek nem nézhetett meg, a kabátja alatt vitt be a moziba. Faggattak is sokan a barátaim közül, hogyan tudtam bejutni, ha őket elküldték? Úgy, hogy nekem már mindent szabad, mert már annyi mindent megéltem, mondtam. Gimnazista koromban akkor is be tudtam surranni a moziba, ha a legszigorúbb tanárom állt a bejáratnál. Egy távoli rokonunk kezelte a vetítőt, és már jóval a kezdés előtt beültem mellé a kabinba. Minden filmet láttam, amit látni akartam. Horror helyett azokban az években Goethe, Schiller és Heine műveinek legrémisztőbb részeit kaptam. Apám művelt, sokat olvasott ember volt, és mesélni is nagyon tudott. Ő szerezte meg nekem Wilhelm Hauff német író hátborzongató meséit, amelyeket eredetiben olvastam. A legjobban az tetszett, amelyik egy levágott kézről szólt.

- Otthon németül beszéltek? 

Szlovákul, németül és magyarul. Édesapám németül szavalt különböző verseket, a nagyapám pedig magyarul mesélt elképesztően izgalmas történeteket. 

- Sikerült már megfejtenie, miért élvezte olyan nagyon a riogatás legkülönbözőbb módjait? 

Szakemberek megállapítása szerint a félelemnek nincs negatív hatása az emberre. Ha szembesülünk vele, fizikailag nem hagy nyomot rajtunk, a lélekre gyakorolt hatásán pedig egyszerűen túl kell lépni. A félelem tulajdonképpen ártalmatlan. Én a koncentrációs táborban sem féltem. Emlékszem az első napomra Ravensbrückben. A többiekkel együtt én is ott álltam a zuhany alatt mezítelenül, de amíg a többiek jajveszékeltek, én rezzenéstelen arccal figyeltem. Nekem nem tűnt megalapozottnak a félelmük, hogy megengedik ránk a gázcsapokat, hiszen a fejünk fölött ablakok voltak. A gázkamra pedig máshogy néz ki. 

- Kikkel barátkozott a táborban? 

Vagy hatvan német cigánygyerekkel. A legidősebbek tizennégy évesek lehettek. Tőlük kaptam az első szexuális felvilágosítást. Nekik már voltak tapasztalataik a táborbeli nőkkel. Mesék helyett valós történeteket hallgattam, amelyek mindennél jobban érdekeltek. Később a filmekben is az erotikus jeleneteket szerettem, és megfogadtam, hogy majd én is ilyeneket fogok kitalálni. Apám szenvedéllyel fényképezett, s amint be tudta szerezni az első kézi kamerát, azonnal filmezni kezdett. A normalizációs években azonban nagyon lassan olvadt a jég, erotikus jeleneteket alig-alig forgathattunk. Aki átlépte közülünk a szigorúan kijelölt határt, azt így vagy úgy megbüntették. A Rák jegyében című filmemből például két jelenetet vágtak ki. Az egyikben maszturbált a doktornő, ami akkor megbocsáthatatlan bűnnek számított, a másikban pedig megerőszakoltak egy nővért. Amikor az olaszok megvették a filmet, tudomásukra jutott, hogy hiányzik belőle ez a két epizód. Kérdezték, megőriztem-e a kivágott részeket. Azt hitték ugyanis, hogy megtartottam őket. Amikor közöltem velük, hogy nem, azt mondták, semmi baj, beszéljem meg a színészekkel, hogy utazunk Olaszországba, és újra felvesszük, amit a komcsik kivágtak a filmből. Le is forgattunk aztán mindent, amit kértek, sőt még egy újabb jelenetet is beékeltünk, de a végeredményt azóta sem láttam. Amint befejeztük a forgatást, már utaznunk is kellett haza, lejárt a kinntartózkodási engedélyünk, és a kész film sosem ért utol. 

- Önt a szovjetek, édesapját az amerikaiak, édesanyját az angolok szabadították ki a koncentrációs táborból. Melyik nemzetet érzi magához a legközelebb? 

Az amerikaiakat. Amikor először jártam New Yorkban, és órákon át sétálgattam Manhattanben, azt kérdeztem magamtól: miért nem itt élek? Ha megtehettem volna, ott is maradok. Visszajöttem. A felelősségtudat mindig erősebb volt bennem, mint a félelemérzet. 

- Nagy nevektől tanulta a filmrendezést. Elmar Klostól és Jan Kadártól, az Üzlet a korzón Oscardíjas párosától. 

Mondták is, miután hazajöttek Los Angelesből, hogy az Oscar-szobor fél lába engem illet a befektetett munkáért. Kadárnak nagyon sokat köszönhetek. Többször figyelmeztetett: ne játsszak elő olyan gyakran a színészeimnek, mert csupa Herz mozog majd a kamera előtt. Nehéz visszafogni magam, hiszen nemcsak rendezni, színészkedni is szeretek. Ha színházban dolgozom, ott is inkább megmutatom, mire gondolok, mert elmagyarázni sokkal hosszabb időbe telik. 

- Több mint harminc játékfilmje közül A hullaégető a leghíresebb. Ki okozott több fejtörést: Ladislav Fuks, miközben a regény átiratán dolgoztak, vagy Rudolf Hrušínský, aki a címszerepet alakítja? 

Fuks regénye leírások nélküli dialógsorozat. A címe jobban tetszett, mint maga a mű. Tudtam, hogy nehéz lesz jó forgatókönyvet írni belőle. A dramaturgommal együtt két éven át heti két alkalommal találkoztunk Fuksszal egy Moldva-parti kávézóban. Fuks, finoman szólva, meglehetősen különös ember volt. Az utolsó pillanatban majdnem meghiúsította a forgatás elkezdését, mert a krematóriumbeli fiatalember szerepét nem akartam a barátjára bízni, aki költőként lehet, hogy tehetséges volt, kamera előtt viszont soha nem állt. Össze is kaptunk miatta Fuksszal, de aztán minden elsimult köztünk, bár később még volt két fura ötlete. Vagy harminc húsz év körüli fiút akart benyomni a statiszták közé, Kopfrkingl szerepére pedig Josef Somrt szemelte ki. A fiúk közül végül egyet sem engedtem kamera elé, Somr helyett pedig Rudolf Hrušínskýra építettem a filmet.  Ő sem volt könnyű eset. Elolvasta a forgatókönyvet, és azt mondta, nincs mit játszania benne, minden jelenetet annyira felapróztam. Ezerkétszáz snittre bontottam ugyanis a filmet. Hiába győzködtem őt, hogy mással nem tudom elképzelni a történetet, hosszasan ellenállt. Addig jártam a nyakára a város különböző sörözőibe, míg végre igent mondott. A forgatás első három napján elég kellemetlenül viselkedett, de miután rájött, hogy van mit játszania, méghozzá nem is keveset, teljesen megváltozott. Kedves lett, és végig jó hangulatban dolgoztunk.  És még valamit el kell, hogy mondjak. Ötvenötödik születésnapja alkalmából Ladislav Fuks vetítéssel egybekötött kerti partit rendezett. Feltűnt a vendégek között egy tizennyolc éves lány, egy csinos balerina, aki elrettenve nézte A hullaégetőt, majd azt kérdezte: „Miféle ember, aki ilyen filmet csinál? Őrült? Ki tud vele élni?” Tíz esztendővel később ez a lány a feleségem lett. Majdnem huszonöt évet töltöttünk együtt. 

- De nem Prágában, hanem Münchenben. 1987-ben ugyanis együtt emigráltak. Nehéz döntés volt? 

Egyáltalán. Elváltam, és ötvenhárom évesen új életet akartam kezdeni. A szarka című filmemet, amelyben Tarján Györgyi játszotta a főszerepet, dobozba zárták, és csak sok évvel később, jól megvágva engedték külvárosi kis mozikba. A megfilmesítésre váró forgatókönyveimet sorra visszadobták. Egyszerűen ellehetetlenítették a helyzetemet. A havi fizetésem 1400 korona volt, ha filmet rendeztem, 30 000 koronát kaptam érte. Ebből kellett megélnem egy évig, a következő filmemig. Mitől éreztem volna jól magam, vagy miben reménykedhettem volna? Annak, hogy két év múlva megváltozik a rendszer, a leghalványabb jelét sem láttam. Németül anyanyelvi szinten beszélek, a müncheni Bavaria filmstúdió megrendelésére már addig is többször dolgoztam, nem kellett nulláról kezdenem. 

- A kint töltött tizenkét év alatt tizenkét játék- és tévéfilmet készített. 

És született egy lányunk, aki nemrég ment férjhez. 

- Aztán mégis hazaköltöztek. 

Nyolcvankilenc után Münchenben megjelentek a keletnémetek. Az addig ragyogóan tiszta város egyszer csak kezdett megváltozni. Prága pedig új, szebb külsőt öltött. Hazalátogattunk, aztán egyre sűrűbben jöttünk, és lett egy lakásunk. Karácsony volt. Körbeültük az asztalt a feleségemmel és a szüleivel. Hirtelen egyikünknek sem volt kedve visszamenni Münchenbe. Maradtunk. Egy év után sajnos megreccsent a házasságunk. Mindketten új partnert találtunk. 

- Legutóbbi filmje, A Habermann-malom bemutatója óta hat év telt el. Vannak még tervei? 

Alfred Jarry abszurd komédiáját, Az alfahímet még volna kedvem filmre vinni. De milyen filmek készülnek ma? Valami nagyon elcsúszott a közízlésben. Az én időmben még Laurence Olivier Hamletjét akarták látni az emberek. Ma a bugyuta komédiák korát éljük. Pedig lenne még egy thrillerem is. Két évig írtam a forgatókönyvet. 

- Igaz, hogy tagja egy külföldi vámpírklubnak? 

A horrorfilmek spanyolországi fesztiválján alakult a klub. Olyan színészek a tagjai, akik már játszottak vámpírszerepet. Engem a Vámpír négy keréken című filmemmel választottak be, és nagyon kedvesen fogadtak. 

- Ha azt mondom: fóbia, mi jut eszébe? 

A fásli. Nem szeretem, ha bekötöznek. 

- S ha azt mondom: ragaszkodás? 

Nő, bor, természet. 

- Akkor azt kívánom, ez töltse ki minden napját. 

Köszönöm. Azt pedig, hogy ennyi volt, én fogom kimondani. Ugye, ért engem?