„Szívesen próbálok ki új dolgokat”

Csinált önálló estet Márai-szövegek-ből, játszott filmben, groteszk szatírában, interaktív diákelőadásban. Sőt, edzőként is kipróbálhatta magát, hiszen tanít a kassai konzervatórium színész szakán. Sokféle műfajba belekóstoltál, sokat vagy úton. Ezt a változatosságot hiányoltad a Tháliában?Egyszerűen nem akartam belesüppedni a napi rutinba. A társulat tagjaként rengeteget dolgoztam, előfordult, hogy csütörtökön bemutatóm volt, kedden pedig már a következő előadás olvasópróbáján ültem. Nem volt időm alaposabban felkészülni egy-egy szerepre. Úgy éreztem, egy idő után olyan lesz ez, mintha gyárban dolgoznék. A szabadúszás persze nem méznyalás, de számomra a szabadság nagyon fontos. Kíváncsi, örökmozgó természet vagyok, szívesen próbálok ki új dolgokat, és nem szeretek egy helyben lenni. Márpedig a társulati lét helyhez kötöttséget is jelent. Az év kétharmadát most is Kassán töltöm, de sokat mozoghatok, oda megyek, ahova hívnak, és azt vállalom el, ami nekem is tetszik. A négy éve alakult Váci Dunakanyar Színházat ezek alapján neked találták ki, hiszen nincs állandó társulata, az egyes produkciókra meghívásos alapon érkeznek a színészek.Igen, az egy kreatív közeg. Áprilisban mutattuk be Hegedős László Rongylabda című darabját, ami egy 56-os történet. Egyszerű emberek küszködnek benne a sorssal, amely tévedhetetlen biztonsággal sújt le a jókra és emeli fel a gonoszokat. A lembergi Jaroszlav Fedorihin rendezte, nagyon erős képiséggel, lehengerlő látvánnyal, sajátos hangulattal, szóval mindennel, ami az orosz színházat jellemzi. Nem először dolgoztam vele, ő rendezte ugyanott az Yvonne, burgundi hercegnőt is, amelyben Fülöp herceget játszottam. Sokat tanultam, volt alkalmam összehasonlítani a szövegcentrikusabb, inkább a német hagyományokra építő magyar színházcsinálást egy teljesen más módszerrel. Fedorihin sosem jelenetekről beszélt nekünk, hanem képekről, amelyek megteremtésében fontos szerepe van a világításnak, a zenének, a mozgásnak. Egyébként azt veszem észre, hogy tájainkon is egyre inkább dívik ez a fajta megközelítési mód, például Alföldi Róbert is folyamatosan ilyen komplex, látványos, hangulatteremtő előadásokat rendez. Játszol A vonal című filmben is, amelyért Peter Bebjak pár napja megkapta a legjobb rendező díját Karlovy Varyban.Ez egy szlovák–ukrán koprodukció, a határon játszódik körülbelül tíz évvel ezelőtt, amikor virágzott a csempészet. Cigaretta, alkohol, később már emberek is szivárogtak át a határon, jól szervezetten. Tavaly ősszel forgattuk, a hazai magyar kollégák közül Benkő Géza és Ollé Erik is szerepel benne. Augusztus 3-án mutatják be a szlovákiai mozikban. Én egy afgán menekültet játszom. A Saul fiához hasonló módszerrel dolgozott az operatőr, három–négyperces snitteket vettünk fel, folyamatosan követett a kamera. Amit nem igazán szeretek a filmezésben, azok pont a gyors snittek, mert ilyenkor fél percem van, hogy megcsináljak valamit, miután másfél órát várakoztam a jelenetemre. Négy perc alatt viszont már van idő játszani. Úgyhogy nagyon élveztem a forgatást. Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a pozsonyi Színművészeti Egyetem csak jogosítványt ad a színjátszáshoz, a szakmát diploma után tanulja meg az ember. Még mindig így látod ezt?Igen, sőt tovább megyek: igazi színész csak ötvenéves kora után lehet valaki. A fiatalok persze lelkesek, nagyon akarnak, a szívüket kiteszik a színpadon, ugrálnak, bukfenceznek, hogy lekössék a nézőt. Aztán bejön az idősebb kolléga, és akkor is rá figyel mindenki, ha semmit sem csinál, csak ül és beszél. Én tényleg azért mentem a Színművészeti Egyetemre, mert érdekel a színház. Sok mindent megtanultam, de több évtizedes szakmai tapasztalatot nem lehet tanítani. És persze bizonyos dolgokat is meg kell élni ahhoz, hogy hitelesen át tudd adni a színpadon. Azt vettem észre magamon, hogy minél több előadásban szerepelek, annál több bennem a kérdőjel, annál jobban érzem a dolgok súlyát. Szinte már nyomaszt a teher, hogy minden kimondott szónak jelentősége van. Elemző típus vagyok, a konkrét színészi feladaton túl is foglalkoztat, miről szól, mitől áll össze vagy adott esetben miért esik szét az előadás, hogyan hatnak a nézőkre a különböző dramaturgiai elemek. Az interaktivitást többször is kipróbálhattad, legutóbb a Vekker Műhely drámapedagógiai előadásában, amelyet iskolákban játszotok. A diákok körbeülik a szereplőket, és az a cél, hogy bele is szóljanak, véleményt mondjanak, amire nektek reagálni kell. Több színésztől hallottam már, hogy nem szeretik a váratlan helyzeteket, sőt kizökkenti őket, ha valami másképp történik, mint előző este.Én viszont imádom ezt a műfajt. Egyrészt azért, mert fogalmam sincs, mi fog történni a következő pillanatban, másrészt azért, mert rögtön le tudom mérni a hatást. Ha a srácok sugdolóznak, nevetgélnek, akkor valamit rosszul csináltam. Ha viszont be tudom őket vonni a történetbe, akkor sikerélményem van. A Másik oldal című színházi nevelési előadás egy szlovákiai magyar fiúról szól, aki imád focizni, és jelentkezett a zsolnai fociakadémiára, azaz vállalta, hogy színszlovák környezetbe kerül. Én játszom a fiút, és néha meg is szólítom a nézőket, tanácsot kérek tőlük, mit csináljak. Ha a játék során nem alakul ki közöttünk az a bizonyos kapocs, nem biztos, hogy választ kapok. Egy kőszínházban nincsenek ilyen helyzetek. Persze, ott is lehet érezni, tetszik-e a nézőknek az előadás, de ehhez ismerni kell a közönséget. A kassai Tháliában már tudtuk, melyik bérletes előadásra milyen összetételű közönség jön, de ha például tájolni mentünk, már nem mindig értettük, hogy azért vannak-e csendben, mert alszanak, vagy azért, mert nagyon figyelnek... Színészmesterséget oktatsz a kassai konzervatóriumban. Milyen érzés tanárnak lenni?Inkább az a kérdés, mi az, ami átadható. Meg lehet nekik tanítani, hogy ne álljanak háttal a közönségnek, hogy értelmesen, artikulálva beszéljenek. Viszont kellenek bizonyos adottságok ehhez a szakmához, amik nem taníthatók. Nem hiszem, hogy könnyebb dolgom lett volna a felvételin, ha előtte konziba járok. Nekem a nyári színjátszó táborok segítettek sokat. Tulajdonképpen ott szerettem meg a színházat, ott tanultam meg, mit jelent szituációkban gondolkodni. Szeretek darabokat keresgélni, összeállítani egy vizsgaelőadást, és a tanítványaimmal örülök, ha jól sikerül. Pozitív visszaigazolásnak tekintem, ha az osztályomból valaki tovább lép, például felveszik a színművészetire. Sosem gondoltam volna, mennyire tud örülni egy tanár, ha a diákja jól teljesít. Hogyan látod a színház mint műfaj jövőjét?Optimista vagyok, szerintem a színházzal továbbra sem fog tudni semmi konkurálni, még a film sem. Mert a színház olyan, mint a személyes találkozás a Skype-os beszélgetéshez képest. Ott és akkor születik, a nézők szeme előtt. Egyszerre valóság és a valóság illúziója. Szerintem még egy rossz előadásból is több élményt visz magával az ember, mint egy rossz filmből. Az Yvonne, burgundi hercegnővel több fesztiválon vendégszerepeltünk, voltunk Lengyelországban, Ukrajnában, és mindenütt sok előadást láttam. A színház rendkívül színes és sokféle, tele van lendülettel, új ötletekkel, kísérletezéssel, és minden stílus megtalálja a maga közönségét. Szerintem az emberek egyre inkább ki vannak éhezve a személyes találkozásokra, a pillanat művészetére, és persze az ehhez köthető közösségi élményre. Arra, hogy ott legyenek, ahol történik, történhet velük valami.