Sziréndal a szív örvényein

Milyen szerepet játszunk vagy játszhatunk egy olyan darabban, melyről azt se tudjuk, hogy valójában miről szól?

A márciusi Kalligramban épp Miranda July novelláját olvasom, és elcsodálkozom, lám-lám, a kortárs angol nyelvű irodalomban ismét felbukkant egy kedvenc téma: a csaló homoszexuálisé, aki sosem létezett lánytestvérének felfokozott vágyképével csalja lépre a naiv heterót, hogy aztán lecsapjon rá vagy kifossza. Jonathan Dove Sziréndal című operájának is ez a lényegi tartalma, mely azonban nem Miranda July, hanem Gordon Honeycombe (alighanem sokkal jobb) könyvén és Nick Dear librettóján alapszik. Davey Palmer (Brad Cooper) matróz, a Navy News című lapban válaszol egy Diana nevű fotómodell hirdetésére, akivel rendre érzéki töltetű szerelmesleveleket vált. Diana pazar hárfaostinatók közepette jelenik meg, a valóság és képzelet átjárhatóságában megnyilvánuló vágykivetülésként, ennek a hangulatnak igazi mestere. Az „édes semmiségek” nőjéből fokozatosan végzet asszonya válik, miközben Davey egyre több „édes semmiségtől” válik meg. Az „édes semmiségek” zenei frázisa az opera egyik karakteralkotó motívuma lesz. A tapasztalatlan, a maga egynemű közegébe bezárt Davey számára Diana valóságos elérhetetlen szirénként, a férfivágyak zaklatott tengerén csábító misztikus hangként mutatkozik meg (Amaryllis Dieltiens). Az opera mesteri módon képes lebegtetni ezt a többrétegű illúziót. Az imádott hang azonban a valóságban Jonathan Reedé (Mattijs van de Woerd énekli): a szerző a látványos Odüsszeia-effektusok mellett nyilván elemeiben a Dávid és Jonathán mítoszt is játékba kívánta hozni. Jonathan Davey naiv érzelmeit a szexuális izzásig hergeli, ám fokozatosan apróbb ajándékokat csal ki állítólagos lánytestvére számára (a komikus csúcs talán az, amikor egy karkötő helyett mikrosütő vásárlására veszi rá), aki minden egyes randi alkalmából épp sorsdöntő fotózáson van, vagy más, halaszthatatlan elfoglaltság köti le. Davey tehát minduntalan Jonathannal randevúzik, noha folytonosan Diana hangját hallja. Dove mesterien jeleníti meg a levélírás aktusait: a zenei feszültség e részletekben mindig fokozó jellegű, és a már-már bekövetkező nemi aktus fiziológiáját kopírozza. Az ötödik jelenet a felgyülemlett erotikus feszültség levezetésének közvetlen megzenésítése: az angol operairodalom talán egyik legprovokatívabb jelenete Thomas Ades hírhedt fellációáriája mellett. Davey és Diana számos elképzelt jelenetekben találkoznak, ám a néző ezek fiktív voltát, vagyis azt, hogy minduntalan Davey vágyaiba lát, mindvégig csak sejti. A kapcsolat másik nagy metaforarendszere a hajózás regiszteréhez kötődik: „Ez az a hely, ahol még nem jártam sosem, / az óceán feneke… / szívem örvényei…” – énekli a nem túl intellektuális, de naiv esendőségében igencsak szeretetreméltó, magát szinte tragikus figurává kinövő Davey Dianának egy magát a romantikus valcer zenei karakterében megvalósító „fiktív” jelenetben. A zene idillikus édessége érzékelteti az álomvilág romantikus rózsaszínét, de Dove nagy erénye, hogy jól adagolja a patologikusat és a tragikusat is. Ráadásul az elfojtás kettős zenei karaktert nyer: Davey a homoszociális közegtől szenved, Reed a beállítottságától. Ha szabad ilyet mondani, Dove a zene egyik legnagyobb rétora: eszköztára bámulatosan illeszkedik a folytonos, szinte elviselhetetlenül érzékivé gerjesztett remény állapotának fenntartásába, mely az opera alaphangjává válik. Davey alakjának zenei-dramaturgiai tétje a naivitás és a vágy retorikájának elevenen tartása.

Amikor a helyzet már-már tarthatatlanná válik, Jonathan azt hazudja, hogy Dianánál váratlanul rákbetegséget diagnosztizáltak: természetesen gégerákot, mivel a hang „integritása” csakis így őrizhető meg mind Davey álmaiban, mind pedig Jonathan terveiben. Az arc eltörlése, illetve az álomarc megőrzése is radikális: Davey fotó helyett erotikus levelet és egy bugyit kap az imádott „nőtől”, Jonathan viszont begyűjt egy fotót Daveyről, sőt Davey izmos teste zeneileg is megjelenik, amikor Jonathan fotózza őt, amint felmerül a tenger habja közül. Ráadásul Diana vágyképe is ott fürdőzik sárga bikiniben. Látható, (és még inkább hallható) az a csodás játék, mely a szirén jelképiségét különféle kontextusokba helyezve képes bemutatni az identitások és vágyak odüsszeiáját. A test egyszerre válik képpé és hanggá.

Jonathan speciális kopogós jelbeszédet eszel ki, melynek segítségével a „szerelmesek” társaloghatnak: ő Diana tolmácsává válik, s így szerepéből fakadóan valós érzelmeiről is beszélhet. Kétségtelen remeklés Jonathan alakjának kettős zenei nyelvezete: részint a csalóé, aki pénzt és ajándékokat sajtol ki a fiúból, részint a fiú érzéki kisugárzásában fürdőző „baráté.” Dove zenéjének egyik legmegkapóbb része a szingapúri jelenet, mely a gamelánmuzsika bűvöletében fogant: a keleties hangzás azonban Debussy és Ravel stilizált orientalizmusát idézi. A 12. jelenetben kialakuló együttes minden tekintetben csúcspont: öt hang összjátéka teremt ötféle lelkiállapotot és két határozottan elkülönülő szituációt. Davey intim beszélgetéseit Dianával a kormányos (egy kifejezetten szép hangú tenor, Mark Omvlee énekli) lehallgatja, jelentést tesz a kapitánynak (Marijn Zwitserlood), Daveyt viszont épp Jonathan törli kéjelegve szárazra, illetve fotózza a tengerparton. A Davey által nem észlelt valóság váddá válik: a felelősségre vonás elkerülhetetlen. Ez a jelenet zenei szempontból is igen hatásos, ami a katonai szigor szenvtelensége és a kitörő intimitás feszültségéből fakad.

Ha Dove zenéje nem volna ilyen csodálatosan kidolgozott, azt mondanám, hogy e ponton, amikor Daveyt homoszexualitás vádjával el akarják távolítani őfelsége haditengerészetének kötelékéből, és előveszi Diana leveleit, a történet befejezhető is lenne, Jonathan letartóztatása már felesleges és szájbarágós adalék. Persze, az opera mindig több terhet visel el, mint a zenétlen dráma.

Gyönyörű és ötletes viszont a záró kép, mely zeneileg mintegy keretezi a darabot: a lelki összeroppanásból kigyógyuló Davey őrségben áll, Diana hangja pedig misztikusan zsong, csábít, kísért a szélben...

Ezt a minden ízében kidolgozott, könnyen megközelíthető, ízig-vérig posztmodern kamaraoperát mindössze egy tíz zenészből álló, kifejezetten az opera előadásához toborzott együttes (Siren Ensemble) és 5 énekes, 1 prózai színész és a karmester, Henk Guittart adja elő. Kitűnően.

(Jonathan Dove: Sirensong, Chandos, 2008.)

(Csehy Zoltán)