Színésznőből lett híres drámaíró

Első színpadi művét, a Mikvét több országban bemutatták. Például Prágában a Nemzeti Színházban, Pozsonyban az Arénában, valamint a Pesti Színházban. Mind a három helyen Michal Dočekal rendezésében. Hadar Galron 2005 óta jó pár darabot írt. 
A Titok, a Passion Killer, a Bruriah és az I love MAMMA divatos szerzővé avatta. 

Hadar Galron ortodox zsidó szülők gyermekeként 1970-ben született Londonban. Onnan emigrált a család Izraelbe, amikor Hadar tizenhárom éves volt. Lázadó jelleme korán megmutatkozott. Szülei akarata ellenére belépett az izraeli hadseregbe. Később sem engedte, hogy eltérítsék az útjáról. Tel-Avivban színészi diplomát szerzett. Harmincegy évesen egy szatirikus vígjátékban lépett közönség elé. Ortodox zsidó nő Izrael történetében akkor állt először professzionális színpadon. Az előadásnak, amely a zsidó nők helyzetére reflektált egy szigorú vallási szabályoktól terhes világban, hatalmas sikere volt. Több mint ötszáz alkalommal láthatták a nézők. Az ötvenedik évében járó színésznő nemrég a Whistle (Fütty) című monodrámájával vendégszerepelt a világ különböző pontjain.

Az ortodox zsidó nőkről, köztük az „engedetlen feleségekről” szóló Mikve tíz évet élt meg Prágában és Budapesten. Nyolc nő különös szabadságharcát mutatja meg egy rituális fürdőben, ahol havonta egyszer megmerítkeznek, hogy megtisztulva érintkezhessenek a férjükkel.

Izraelben milyen visszhangot váltott ki a darab, amelyben nemcsak a saját ifjúkorából, hanem az ottani nők nem könnyű sorsából is sokat merített?
A Tel-Aviv-i ha-Bima Nemzeti Színház a harmadik izraeli társulat, amely műsorra tűzte a Mikvét. Ez is azt jelzi: a közönség kíváncsi a műre. Pár dolgot változtattam csupán benne, és azt is csak azért, hogy még időszerűbbé tegyem a történetet. A nyolc nő közül az egyik etióp lett. Tizenöt évvel a darab megírása után ugyanis sokat romlott a politikai helyzet Izraelben. Az ultraortodox körök hatalma, befolyása sokkal erősebb, mint régen, és nagyobb az összefonódás az állam és a vallás között. Sok szó esik mostanában a női tisztességről is. Tel-Aviv utcáin a következő szöveggel láttam plakátokat: „Mikve nélkül nincs Tikva.” Vagyis: „Ne reménykedj, míg meg nem merítkeztél!” De van más is, ami nagyon meglepett. A rabbik és a politikusok úgy vélik, ha az izraeli melegek „konvertálnak”, három hónap múlva „normális” emberekké válnak. Az is zavarna, ha a társadalom peremén vélekednének így a dolgokról, ahol a vallás mindent maga alá gyűr, de amikor már „más körök” is ezt hirdetik, az nagyon elkeserít, hiszen ezzel is az ultraortodox csoportosulások malmára hajtják a vizet.

Önnek viszont erőt adhat az ellenálláshoz.
Ad is. És nem csak nekem. Minden nőnek, aki úgy érzi, vissza akarják őt parancsolni a konyhába. Két évvel ezelőtt az izraeli rendőrséggel tizenkét előadásomra kötöttem szerződést. Egy stand-up komédiáról beszélek, amelynek témája a nők helyzete a zsidó jogviszonyok között. Két héttel az első előadást megelőzően jelezték, hogy mégsem kérik a darabot, mivel a rendőrfőnök nagyon vallásos. Találkozni akartam vele, de nem kaptam rá lehetőséget. Pedig az előadásaimra egyre több ultraortodox néző vált jegyet. Az egyik este megvárt a nézőtéren egy haszid férfi, oldalán a feleségével. Kicsit megijedtem. Attól tartottam, kiabálni fog velem. Meg is kértem halkan az egyik zenésztársamat, hogy ne hagyjon egyedül. Felesleges volt az aggodalmam. Az asszony a férje kezébe nyomta a telefont, és azt kérdezte tőlem: „Megenged egy közös képet?” Én már el is képzeltem magamat egy plakáton azzal a felirattal, hogy ELTŰNT – KI TUD RÓLA? Ehelyett kedvesen elbeszélgettek velem, elmondták, hogy mindennel egyetértenek, ami elhangzott a színpadon, és arra biztattak, hogy legyek még bátrabb, még szókimondóbb, még radikálisabb. Nagy meglepetésemre még a házasságuk titkaiba is beavattak.

Mivel magyarázza, hogy a Mikvének mindenütt a világon olyan átütő sikere van?
Sokan úgy gondolják, ez a darab az ortodox vallási társadalom elleni lázadásról szól. Pedig ez csak az egyik rétege a történetnek. A rituális fürdő és a vallásosság csupán háttérként szolgál hozzá. Inkább a nők lelki világáról és az Istennel való kapcsolatáról beszélek.

És az I love MAMMA?
Annak megírását a saját életem inspirálta. A harmadik gyermekem megszületése után kezdtem bele. De már az első fiam világra jöttekor eldöntöttem, hogy egy évig vele maradok, nem adom bölcsődébe. Később, ha játszottam, vittem magammal a színházba. Mindig foglalkozott vele valaki az öltözőben, amíg színpadon voltam. A férjemmel való kapcsolatom sem laposodott el. Amikor összeházasodtunk, magas beosztásban dolgozott a hadseregben. A titkosszolgálat embere volt. Színésznőként engem akkortájt még nem nagyon ismertek. Aztán hirtelen minden megváltozott. A férjem megunta a hivatását, és két évig otthon maradt a gyerekekkel, én pedig elkezdtem írni. Komoly kihívás volt ez mindkettőnk számára, hiszen borult a családon belüli felállás. Én egész nap írtam, a háztartásban is sok minden a férjemre hárult. De mindketten helytálltunk, és kitartottunk egymás mellett. Akadtak kisebb problémák, ám a házasságunk egy kicsit sem ingott meg.

Ma elsősorban drámaírónak tartja magát, vagy inkább színésznőnek?
Eleinte azért írtam, hogy legyen mit játszanom. Ma már más a helyzet. Színésznő vagyok, aki írni is szeret. Ez a két dolog összeforrt az életemben.

Végül is mindenével a színházat szolgálja.
Hagytam, hogy az élet erre az útra tereljen. A katonaságot apám akarata ellenére választottam, aztán beiratkoztam jogra, mert ő azt akarta, noha tudtam, hogy ez engem egyáltalán nem érdekel. A szüleim anyagi támogatása nélkül azonban nem tanulhattam volna. Izraelben nagyon sok pénzbe kerül az egyetem. De amikor levelet kaptam a hadseregtől, hogy mint kiváló katonának fizetik az első évemet, azonnal átiratkoztam színházi szakra. Ezt persze közölnöm kellett a szüleimmel. Azt hittem, elköltözés lesz a vége. Nem volt vita köztünk. Az első év végén azonban közölték velem, hogy anyagilag nem tudnak támogatni, a második és a harmadik évet magamnak kell finanszíroznom. Tudtam, hogy sem egy bárpult mögé nem állhatok be, sem abból nem lesz elég pénzem, ha gyerekeket pesztrálok. Megkérdeztem egy barátnőmet, hogy mit tegyek. Ő találta ki, hogy írjunk közösen egy gyerekdarabot a nyári táboroknak. Három napra bezárkóztunk, elkészült a darab, és tizenhat helyre eladtuk. És a következő pár évben is ebből éltünk. Így kezdtem el írni. Azóta semmi más nem köt le annyira, mint a színház, a zene és a film.

És az írás?
Nem szeretném, ha rátelepedne az életemre. Inkább a férjemmel és a gyerekeimmel akarom tölteni a napjaimat, nem ilyen-olyan figurákkal a fejemben. Az I love MAMMA például úgy született meg, hogy a harmadéves színinövendékeimnek megadtam egy téma vázát, voltak hozzá ötleteim, és a figurák is körvonalazódtak, de a szöveget sok közös improvizálás után írtam csak meg.

Remek humorérzékéről az öltözködése is árulkodik. Most például egy olyan fekete harisnyát visel, amely a térdénél egy-egy macskafejet ábrázol. Meghatározható, „formába önthető” egyáltalán a humora? Hogy az angol, zsidó, vagy ha létezik olyan, akkor egyértelműen izraeli?
Londonban brit egyházi iskolába jártam, de ortodox zsidó családban nevelkedtem. A brit kultúra szigora ugyanúgy formált, mint a szüleim erős vallásossága. Tudtam, mit várnak el tőlem, és mi az, amit sosem szabad megtennem. A brit hatás nyilván érezhető a humoromban is. Nem akarok túlzásokba esni. Erre nagyon ügyelek. Az angol és a zsidó humor egyébként hasonlít egymásra. Mindkettő finom, rafinált. Az izraeliek humora inkább cinikusabb, és fellelhetőek benne a fekete humor vagy még inkább az akasztófahumor jegyei. Hozzám az angol, a zsidó és az izraeli humor is közel áll, mind a hármat szívesen alkalmazom. Izraelben még úgynevezett poszttraumatikus humor is létezik. Az álladóan velünk van. Egyrészt semmi elől nem menekülünk, másrészt nem akarunk állandó stresszben élni. Hallottam már olyan véleményt, hogy mi, izraeliek nem engedjük begyógyulni a holokauszt okozta sebeinket. Én igenis szeretném, ha behegednének végre. Más dolog emlékezni, tudni, hogy honnan jöttünk, és mi történt velünk, és egészen más mindent újra és újra átélni. Ez utóbbinak nem látom értelmét. Mint ahogy annak sem, hogy tovább szítsák az ellentéteket köztünk, izraeliek és a palesztinok között. Egy edinburghi színházi fesztiválon csak azért fütyültek ki bennünket, mert tudták, hogy izraeliek vagyunk. Azt kiabálták, hogy palesztin vér tapad a kezünkhöz, és hogy Palesztinának a folyótól a tengerig szabadnak kell lennie, ami Izrael megsemmisítését jelentené. Amikor beszédbe elegyedtem az ellenünk tüntetőkkel, kiderült, sokan közülük azt sem tudták, hol van Palesztina, és a „pontos információikat” álhírekre alapozták.

Jacov Buchan Fütty című monodrámájával hogyan került kapcsolatba?
Már a darab születése idején többször találkoztam Jacovval. Prózaíróként sok elismerésben volt már része, színpadi szerzőként azonban kezdőnek érezte magát, ezért írás közben bizonyos szakmai kérdésekben kikérte a véleményemet. Így tudtam meg, hogy a szülei túlélték Auschwitzot, az édesanyja négy évig Mengele személyi tolmácsa és titkárnője volt. Tammy, a darab főhőse a házaspár egyetlen gyermeke, a háború után született, ifjúságára azonban árnyékot vetett szülei szörnyű múltja. Negyvenöt éves fejjel döbben rá, hogy igazából még nem is élt, és még nem is szerették. Ez a fájó felismerés akkor éri, amikor megjelenik mellette egy idegen, és belép a szívébe. A darab végül is arról szól, képes-e Tammy viszontszeretni, és begyógyítja-e a szerelem a holokausztot megélt szülőktől örökölt lelki sebeket. Sokáig, majdnem egy évig dolgoztunk a szövegen, részeire szedtük, majd újra felépítettük, és változtattunk is rajta nem keveset. A végső verzió az én munkám, de Jacov beleegyezésével oldottam meg mindent. Először úgy gondoltam, megrendezem valakinek a darabot, de Jacov, miután megnézte az egyik előadásomat, szinte rám parancsolt, hogy nekem kell eljátszanom. Öt perc gondolkodási időt kértem, de öt másodperc múlva kimondtam, hogy rendben.

Megírni vagy eljátszani nehezebb egy ilyen történetet? Vagy még ennél is nehezebb elérni, hogy írás közben vagy már a színpadon ne sodorják el az érzelmek?
Ez sem, az sem könnyű, hiszen holokauszt-történetekből Izraelben is kaptak már eleget az olvasók és a nézők. A legnehezebb az volt, hogyan lehet pátosz és önsajnálat nélkül elmesélni mindazt, amit Mengele művelt. Hogy az ne csak a holokausztról szóljon, hanem legyen általános érvényű mondanivalója is.

A szerző a Vasárnap munkatársa