Szerelem, vágy, kicsapongás

Táňa Pauhofová (Valentina) és Milan Mikulčík (Martin) a film sorsdöntő jelenetébenFotó: Continental filmAzt sem tudom, mi fordít egyes írókat, forgatókönyvírókat, velük együtt rendezőket, filmes stábokat vissza a múltba, mert mintha manapság, ha nem is sikk, de divat lenne mozgóképes történelmi tablót festeni. Na, nem a régmúlt nagy sorsfordító, nemzet(tudat)-felemelő történeteiből, hiszen arra aligha futná mai időkben, hanem a kisember szenvedélyektől feszülő vívódásaiból. Azt meg aztán már végképp nem tudom, miért jó ezekre a közelmúltból visszaidézett, a mai szemmel rekonstruált életképekre másfél-két órán keresztül odafigyelni a multiplex sötétjében, de jó. Talán mert kívülállóként tudunk szemlélődni. Talán mert a történelmi távlatból minden emberi gyarlóság megszépül, legalábbis tompul egy kicsit. Vagy talán azért, mert látjuk, honnan hova jutottunk, s elégedettséggel állapítjuk meg: velünk ez már így soha többé nem fordulhat elő, hiszen azóta nagyot változott a világ. Azt hisszük, okosabbak lettünk. Scarlett Čanakyová forgatókönyvíró és Juraj Nvota rendező a Kegyetlen örömök történetével a múlt század harmincas éveibe tér vissza. Ahogy Nvota elmondta, mintha a stáb tagjaival csak látogatóban jártak volna 1933-ban egy szlovákiai kisvárosban, együtt éltek volna az ott lakókkal, aztán kiléptek volna az életükből, s celluloidszalagról megmutatták volna azt, amit láttak. S mintha csak annak magyarázataként tárták volna elénk, hogy azok az 1933-as viszonyok folytatódnak, örvénylenek az időben, mint (a film kezdő és záró képsorain üzenetként jelzésértékűen) a folyóba vetett fadarab nyomán a hullámok, s egészen a mai napig elérnek. Mert Nvota filmjével az emberi kapcsolatokra szűkítő intim, kamarakörnyezetre korlátozza az életteret, amelyből a végsőkig igyekszik kizárni a társadalmi-politikai mozgásokat, bár teljesen nem tud kikerülni a kor társadalmi eseményeinek árnyékából (erre utal a magyar tanító biciklijének levizelése és a zsidó üzlet kirakatablakának leköpködése). A történet nyolc ember egymás mellett élésének bemutatásával a férfi és a női nem egymásért és egymás ellen vívott örök harcáról szól: a vágyról, amely csapongó, a szerelemről, amely vak, az érdekről, amely elvakítja a szerelmet, a csábításról, amely féltékenységet szül, és a féltékenységről, amely egymásnak ugraszt embereket. Nem utolsósorban pedig az időről, amely sebeket gyógyít be, s amely sebeket tép fel. Az időről, amely nem gyógyít ki bennünket a szerelemből, nem foszt meg a vágytól, nem szabadít meg a féltékenységtől, nem szoktat le bennünket arról, hogy egymásnak ne ugorjunk. Ezért aztán nagyon ismerősek a filmen látható összegabalyodások, viszonyok a harmincas évekből: amelyek csak azért nem végződnek tragédiával – bár nagyon erősen sugallják ezt a kifejletet a történetlezárást megelőző utolsó összecsapások –, mert az alkotók úgy döntöttek, mégsem lenne szerencsés szomorú, tragikus véggel lezárni a történetet.

Jó nézni a filmet a képei miatt is: hiszen olyan kitűnő operatőr kezében volt a kamera, mint Jan Malíř, aki a nyolcvanas években Věra Chytilová elmaradhatatlan kameramanja volt, legutóbb pedig Jan Hřebejk nagy sikerű játékfilmjeinek (Élet minden áron, Kuckók) teremtette meg a képi világát.

Jó nézni a filmet azért is, mert hallgatni is jó: nemcsak a szellemes párbeszédek, hanem Ľubica Salamon-Čekovská zenéje miatt is.

És jó nézni a filmet, mert Nvota a legjobb hazai színészek közül válogatta ki a szereplőit, s vendégként meghívta közéjük a csehek egyik favoritját, Ondřej Vetchýt (Karol). Milan Mikulčík (Martin) kivételes színészi tehetségét maradandó élményt nyújtó színházi alakításai után végre filmről is megismerhetjük. Nem érzelmeket eltúlzó, érzelmektől megrészegült, helyzeteket túljátszó színész: nála minden szó, minden gesztus, minden mozdulat a helyén van, minden érzelmi töltés pontos. Apró rezzenésekbe kiülő lelki rezdülésekből építkező kameraarca van. Kalapban olyan, mintha Keanu Reeves lépett volna át a Pár lépés a mennyországból.

Főszerepet alakít Kassai Csongor (Lajoš) is, az utóbbi évek cseh és a szlovák filmjeinek megérdemelten elmaradhatatlan alakja, aki ezúttal is az egyszerűség eleganciájával kelti életre a kissé együgyű, ám jószívű figurát, aki végtelenül hálás, ha szeretik.

Tóbiás Szidi (Ilona) kiforrott, letisztult, érett színésznői eszközökkel építi fel és mutatja meg az összetett figurát: a számító, érdekből szerető kígyót, a kéjjel ágyba bújó szeretőt, az idős férje halála után a gazdagságba csöppent győztest, és a másállapotával férjcsapdát állító vesztest.

Jó nézni a filmet a többi színész miatt is: Ady Hajdu (Gabriel), Anna Šišková (Helena), a még főiskolás, de a nagyokkal egyenrangú partnerként megnyilvánuló Táňa Pauhofová (Valentina) miatt is. És telitalálat a film amatőr színésze is: az idős boltos asszony.

A filmben láthatjuk még Mokos Atillát, Varga Anikót, Molnár Szendit, Szvrcsek Anitát, Kanócz Zsuzsát és Holocsy Katalint.

Jó nézni a Kegyetlen örömöket, mert Juraj Nvota opusa jó film.