Szép is, fájó is, jelenjen meg újra

„Nekem olyan gyerekkorom volt, mint Móricz Árvácskájának -vallja egy helyütt. - Én húszéves koromig dolgozó állat voltam… Tizenkét évesen summás lettem, annak minden keservével. Mondtam is egyszer Illyésnek:
- Gyula! Ez nem így volt, ahogy te írod a Puszták népében! Mi nem énekeltünk. Tetvesek és éhesek voltunk, juhhodályban laktunk, sok volt köztünk a beteg. A béresek közelébe nem is engedtek. Azok fizetést kaptak, lakásuk volt, ennivalójuk. Hogy van akkor ez?
Azt mondta, hogy ő francia műveltségen nőtt fel, és belecsempészte a francia humort. De hát akkor az igazságot ki írja meg? Nem azt mondta, hogy gyere, mondd el, hanem azt, hogy: - Majd te megírod.
... Hatvanhárom éves lettem… a szekéren sok mindenem van, gondoltam, kalapot teszek az egészre, és megírom.“

És megírta. Szíve-lelke van a könyvnek, de nem nagyobb, mint Szirtes Ádámnak. Lebilincselő nagyregényt olvas úgy az ember, mint ezeket a rövidke, ám annál súlyosabb, tartalmasabb, érzelmekkel teli, felkavaró fejezeteket.

„A Kistápió falunk határában a Forró nevű tanyán ered. Előbb meglocsolva Kocsodot csordogál be álmosan Sápra a felvégnél, ott mindjárt lustán elterpeszkedik pocsolyává - békák, kacsák, libák, de még inkább a magát kékrezöldre fürdőző gyerekhad nem kis örömére. De itat tehenet, ökröt, lovat, áztat nyikorgó szekereket, hajt malmot is. Falunknak nevet adva búcsúzik csöndesen az alvégnél most már Tápiósáptól, hogy más falvaknak is a Tápió előnevet adja.“ Kezdőhang leütve, képben vagyunk. „Olyan ez a vidék, mint amilyen én is vagyok. Szürke, nem különleges. Szlovákokat telepítettek ide, valamikor ők tették termőfölddé ezt a homokos tájat. Én félig szlovák, félig magyar vagyok.“ És már sorolja is a falu szlovák nevű családjait: „Zima, Zemen, Tricsko, Likó, Trepák, Szvitek, Sztrecsek, Polánszki, Federics, Szvitko, Jarinka, Turcsik, stb. Kint a határban a területeknek is tót nevük van: Dolina, Cicka, Trinyina, Kukli, Závoz, Mocsarina… Apám tökéletesen beszél ma is tótul. Anyám nem, az ő neve Baglyas, Nagykátáról jött - illetve hozta apám.“

Szirtes Ádám soha nem akart színész lenni. De amikor az újságok megírták, hogy munkás-paraszt gyerekek is jelentkezhetnek a főiskolára, a színművészetire is, gondolt egyet, s felutazott Pestre, hogy akkor is megpróbálja. Ő, „a szalajtott gyerek“, a rossz öltözetű, aki kikopott a ruhájából. „A lövészárokban találtam két román bakancsot, mind a kettő ballábas volt, és az egyiket átcsináltam valahogy jobblábasra. Meg aztán egyszer katonatiszti nadrágban voltam, nyári, kopott katonatiszti nadrágban, de lyukas volt a térde. Anyám ide egy barnát, oda feketét foltozott.“ A Szvitekből később Szirtes lett, az Ádám megmaradt Ádámnak. Nehéz, rafinált, büszke, szeretetet hordozó embernek, akinek egyáltalán nem volt szegénységérzete. „Gazdag vagyok, annak érzem magamat“ - írja, miután átvette a Kossuth-díjat.

Száz történet, száz megható emlék a múltból. Szirtes Ádám olyan színesen, akkora beleéléssel meséli el az életét, hogy szinte végig ott állunk mellette, a közvetlen közelében, szüleit, rokonait, ismerőseit halljuk más és más hangon, őt magát különböző helyzetekben, élete legnagyobb pillanataiban. Amikor tehenészbojtárként bikaistállóban aludt, legeltető gyerekként a hideg, reggeli fűben reszketett, vagy amikor „néma kisfiúként“ szőlőt árult az isaszegi piacon, napszámosként szüretelt, kukoricát tört, negyven fillérért pesti uraknak nyulat, fácánt hajtott, kenyérért „vallásos ténykedést“ vállalt. Az életrevaló gyerekből életrevaló fiatalember lett. Segédmunkás egy pesti cipőkrém-, szidol- és festékkészítő üzemben. Szíjgyártó- és bőröndös inas. Aztán az első orosz katona, az első halottak Sápon, aknák, lelőtt ökrök, jelentkezés a frontra, de megússza. Majd 45-től az Akadémia, kollégium, rongyokból a paplan, dunnahuzatból az ing. Soós Imre felvételizik. „Úgy jön, mint majd a Ludas Matyiban, csizmája a vállán… Fekete talpnyoma a parkettán még napok múlva is.“

A legszívesebben mindent ide írnék. Minden fejezetet, minden sort. Az egész könyvet.
Talpalatnyi föld, 1948. „A filmet kiküldték Karlovy Varyba. Engem az Akadémia nem engedett ki, mert árt a fejlődésemnek... Sírtam, amikor néhány év múlva kikerültem Pozsonyba, Prágába, Karlovy Varyba.“

Szép könyv. Fájón szép. Könnyű - és mégis súlyos érték. Ha létezik még Kijárat Kiadó, máris jelentesse meg újra! 796 forint volt a könyv 1997-es ára. Ha háromszor annyit fognak kérni érte, akkor is azt mondom: megéri. Megint szét fogják kapkodni.
Tudtommal ez az egyetlen könyv Szirtes Ádámról.
Páratlan kincs. (Szabó G. László)