Szemtelen girlpower az erődben

Az alábbiakat tehát (sajnos) nem kedvcsinálóként írom, hanem dokumentációs céllal, hogy minél több nyoma maradjon ebben az univerzumban a komáromi Marianum Egyházi Iskolaközpont színjátszó csoportja által létrehozott különleges kulturális értéknek. Manapság persze már mindent videóra vesznek, erről azonban bajosan készülhetne olyan felvétel, amely képes lenne visszaadni az atmoszférát – azt a bizonyos genius locit, „amelyet sokan géniusz Lacinak értenek, úgyhogy felesleges emlegetni”.

Ez már egy félmondat volt A nagy koronarablás című darabból, Tóth Gábor művéből, aki szerzőként, rendezőként és csoportvezetőként is messze földön híres a hazai magyar színjátszóberkekben. Profi színházi emberek is fejet hajtanak munkássága előtt, hiszen évről évre prezentál egy-egy sajátos, besorolhatatlan stílusú, a történelmet „popkulturalizáló”, rejtett és egyértelmű aktuális utalásokkal teli szövegkönyvet, melyet a mariánumos diákokkal színpadra visz – az ő ötleteiket is beépítve. A csoport nevének „szótöve” az iskolájukra utaló MEG, amely mindig az aktuális darab szellemében folytatódik, idén például MEG+intszéplesz.

Ha egy gazdagabb országban élnénk, kulturális turisztikai látványosság lehetne ebből az előadásból, és játszanák, amíg csak lehet –akár úgy is, hogy a különböző okokból kieső szereplők helyett újakjönnének. A nagy koronarablás ugyanis nemcsak látványos színház, hanem egy csaknem háromórás erődtúra is.

Nyilván velem együtt sokaknak elszabadult a fantáziája ezekben a terekben járva, hogy micsoda össz-művészeti helyszín működhetne itt. Nyugatabbra ölni tudnának egy ilyen objektumért, már rég kiglancolták volna, és menő alternatív fesztiválokat szerveznének a remek akusztikájú ősi falak között, illetve a külső helyszíneken.

A Jókai Napok történetében soha nem volt még helyspecifikus sétálószínház, sőt, Tóth Gáborék előtt senkinek nem jutott eszébe ily módon kihasználni az erőd nyújtotta lehetőségeket. Igaz, hogy potyog a vakolat, hogy néhol hepehupás a talaj, és pár denevér is elröppen az ember feje fölött, a hely adottságait szépen beleépítették a darabba – hiszen 1440-ben járunk egy (illetve több) palotában, ahol szintén nem volt villany, és az udvari muzsikusok sem tudták hová bedugni az erősítők kábeleit.

Nézzük az alaphelyzetet. Albert, Magyarország első Habsburg-uralkodója váratlanul meghal, és felesége, Erzsébet vezeti az országot, akit a bunkó magyar főurak nem fogadnak el. Ők szívesebben látnák a trónon a 16 éves lengyel III. Ulászlót, a 31 éves özvegy azonban nem akar hozzámenni egy suhanchoz, ugyanis gyermeket vár, és a szakértők fiút jósolnak. Érthető, hogy neki szánja a koronát, amely itt most kivételesen nem csak egy metafora: Erzsébet szó szerint meg akarja kaparintani a magyar koronát, és Visegrádról Komáromba hozatni – azaz ellopatni – talpraesett komornájával, Kottanner Ilonával. A nagy koronarablást a komorna izgalmas és szórakoztató feljegyzéseiből ismerhetjük, más forrásunk nincs. Állítólag két lovaggal érkezett Visegrádra – a mariánumosok változatában viszont egy csapat udvarhölgy társaságában, akikre aztán tényleg senki sem gyanakodhatott.

A tervezgetés során a női egyenjogúság kerül fókuszba, az öntudatra ébredt lányok módosított szöveggel eléneklik A Pál utcai fiúk című, Komáromban is aktuális musical híres grunddalát, és hát Erzsébet (Nagy Enikő) is egy megtestesült girlpower. Halott férjének szelleme (Kantár Máté) ugyan próbál hatni rá, de mintha a falnak beszélne. Elsétálunk Lengyelorszába is, hogy megismerjük a fiatal Ulászlót (Mózes András), és megértsük, miért nem kellett Erzsébetnek.

A fiúk több szerepet játszanak a darabban, mert női túlerő van a csoportban, az udvarhölgyek bájosan körbeduruzsolják a teret, de ha kell, a magyar főurakat is megtestesítik néhány kackiás műbajusz segítségével. A darab tele van zenei betétekkel, az akusztikus hangszerek remekül szólnak a térben. Egymást követik a szellemes, látványos megoldások minimális kellékkel. Ahogy vonulunk a narrátor-idegenvezető után (Csörgei Evelyn), egyre inkább beszippant az előadás, melyet ketten rendeztek: Tóth Gábor és Miklós László, aki civilben a Komáromi Jókai Színház munkatársa. A koreográfiákba Matusek Attila is besegített. Felejthetetlen élményt kapott az ötven néző – biztonsági okokból csak ennyien láthattak egy-egy előadást. Én sorrendben a tizenharmadikat csíptem el, és ha hozzáveszem a soron következő ötöt, ki is jön egy átlagos hazai magyar kőszínházi széria...