Szegények és gazdagok: bestsellerből film

Kyának van becsületes neve is, Catherine Danielle Clarke-nak mégsem szólítja senki, kivéve a hivatalos szerveket, akik időről időre felbukkannak a fűrészpálmák takarásában megbúvó lápvidéki kunyhónál. Kya még csak hat-hét éves, szüleivel és négy idősebb testvérével Észak-Karolina világtól elzárt mocsaras területein él, még egyetlen napot sem töltött iskolapadban és barátai sincsenek, amikor Delia Owens georgiai zoológus bemutatja őt nekünk debütáló regényének hasábjain. Nem véletlen, hogy a kislány visszahúzódó: édesapja masszív alkoholista, rettegésben tartott édesanyja és testvérei pedig záros határidőn belül – egymást követve – menekülnek el hazulról. Kya egyedül találja magát a halk szavú, bődületes pofonokat osztó, általában mogorva és gyakran napokra eltűnő szeszkazánnal, így mostantól egyedül kell elzarándokolnia a nem is olyan közeli vegyeskereskedésbe, miközben az ön- és szülőfenntartás megannyi formája (például a takarítás, sütés-főzés, pénzbeosztás) is a nyakába szakad. A regény 2018-as megjelenésekor már hatvankilenc éves Owens azonban nemcsak hőse felnövéstörténetére hegyezi ki a cselekményt, hanem az első részt nyitó rövid prológusban egyből teret enged a bűnügyi fő/mellékszálnak: Chase Andrewst, a lápvidékhez legközelebb eső (fiktív) település, Barkley Cove alfahímét 1969. október 30-án holtan találják a mocsárban, halálának oka megmagyarázhatatlan.

Ezen a ponton visszaugrunk tizenhét évvel korábbra, Harry S. Truman társadalmilag megosztott, a világégés után éppen talpra álló Amerikájába, hogy a rendőrségi nyomozás és bírósági tárgyalás filmszerű, ám monoton jeleneteit Kya színes fejlődése válthassa. Nem puszta bűvésztrükk a cselekmény két szálon futtatása: fejezetről fejezetre több sejlik fel abból a bonyolult háttérből, amely Chase tragikus halálának előzményeként szolgál. Az 1950-es években induló történet rendületlenül követi Kya életének alakulását: a „lápi tyúknak” vagy „mocsári patkánynak” csúfolt kislány megpróbálkozik az iskolával, de nem megy vele sokra, mert inába száll a bátorsága (osztálytársai előítélete hatalmas traumát eredményez), normalizálja a kapcsolatát az egyre több whiskey-t nyakaló apjával (a világháborús veterán rokkantsegélyén élnek), megismerkedik egy jóravaló sráccal, akivel egymásba szeretnek (a fiú szeretetből és önszorgalomból megtanítja írni-olvasni), fiatal felnőttként pedig elismert természettudományos szerzővé lép elő (rangos kiadó jelenteti meg a saját maga által illusztrált könyvét).

Persze, mit sem érne az egész, ha a történet egy pontján nem ütné fel a fejét valamiféle szerelmi gubanc: az élővilág iránt már kiskorától lelkesedő Kyát nemcsak olvasnivalókkal, hanem egyedi madártollakkal is megajándékozó udvarlója, Tate a Chapel Hill biológia szakára megy, de hiába ígéri, az egyetemről többé már nem keresi a lányt. Habár eleinte úgy érzi, hogy beleőrül az „erósz” távozásába, idővel újabb férfi jelentkezik Kya életében a jóképű és jómódú Chase személyében.

Nehéz Owens könyvét nem a történelmi párhuzamok és a trendi világjelenségek felől olvasni: a Chase megölésével vádolt Kya ugyanúgy a gyűlölet és kiközösítés áldozata, mint valamennyi városon kívüli (ellentét húzódik a feketék és a fehérek, a település és a lápvidék lakói, a gazdagok és a szegények között), a megnyerő új szerelemről pedig hamar kiderül, hogy egyáltalán nem angyali, sőt, éppen ellenkezőleg, gátlástalan és erőszakoskodó szoknyapecér. És hogy mi a helyzet a rejtélyes halálesetével? Talán nem árulunk el nagy titkot, ha csak annyit mondunk, arra a kötet második feléig várni kell – nagy meglepetésre azért ne számítsunk!

Hiába vérszegény és kiszámítható a cselekmény, az Ahol a folyami rákok énekelnek százhetvenhat hete szerepel a New York Times bestsellerlistáján, miközben a Libri magyar kiadása több különböző borítónál és formánál, összesen 80 ezer példányos eladásnál tart. A könyv jelentős – alapvetően tinédzserekből és fiatalokból álló – rajongótábort tudhat magáénak, és a nyáron már a közép-európai mozikba is bekúszott a hollywoodi adaptáció (már a költségvetés hatszorosát hozta vissza).

Reese Witherspoon Oscar-díjas amerikai színésznő már 2018-ban ajánlotta a Hello Sunshine néven futó könyvklubja tagjainak a regényt, és nem kellett sokat várni arra sem, hogy a Sony Pictures Releasing megvegye a megfilmesítési jogait, Witherspoon produkciós cége pedig a gyártásért kezeskedjen. A regényt olvasva mégsem rajzolódnak ki egyértelműen a nagy érdeklődés mozgatórugói: a cselekmény olvasmányos, gondosan megrajzolt, Owens stílusa minimalista és szórakoztató, ráadásul az észak-karolinai vidék kellően misztikus, akárcsak a balladai homállyal megrajzolt bűnügyi szál. Az olvasó párhuzamot érezhet Lisa Wingate Elrabolt életek című, valós események ihlette regényével, Madeline Miller Kirké című, a nőkre leselkedő veszélyeket tematizáló munkájával, a város–vidék ellentét miatt pedig akár Jane Austin, Jókai Mór, Mark Twain és Zadie Smith neve is felderenghet.

A független filmes Olivia Newman mozgóképverziója sem nyújt biztosabb tájékozódási pontot: a hollywoodi keret nem bírja el Owens szerteágazó történetét – a co-ming of age, a történelmi korrajz, a társadalmi előítéletek leleplezése, a romantikus vagy tárgyalótermi dráma teljesen alábukik az aránytalanság tengerében. Habár könnyen elszalad a kétórás játékidő, a Normális emberek című BBC-szériában megismert brit főszereplő, Daisy Edgar-Jones egyáltalán nem hiteles a magára utaltan felnőtt, magának való vádlottként. Álomgyári debütálásához nagynevű színésztársak sem csatlakoznak, hacsak nem vesszük figyelembe a joviális védőjét játszó Oscar-jelölt amerikai színészt, David Strathairnt, aki viszont hol Atticus Finch kosztümébe képzeli magát, hol ragyogó honfi- és pályatársa, Sam Waterston parodistájaként hat. Tulajdonképpen nem is számít, mert ez a konvencionálisan elmesélt, súlytalan dráma akkor sem tudná megtartani őket, ha egymást játszanák le a vászonról.