Szegedy-Maszák Mihály, a szellemi arisztokrata emlékére

Sejtelmem sem volt róla, hogy az utolsó találkozásunk lesz. Igaz, tudtam a betegségéről, de valahogy – örökös optimista lévén – még szeptemberre jelöltük meg a következő találkozót. Hát elkéstem, és most egy kicsi lelkifurdalást érzek. Mint Mihály is írta, 1978 kora őszén ismerkedtünk meg Somorján, ahová Kiss Gy. Csabával és ha jól emlékszem, Kósa Lászlóval érkezett meg. Hamarosan intenzív barátsággá alakult a kapcsolatunk. Mihály egyébként is művészkörnyezetben nőtt fel: az egyik őse, a Háromszék megyei székely Barabás Miklós volt, a legnagyobb 19. századi potréfestő Magyarországon, de közeli rokona volt a modern magyar irodalom kitűnőségének,Tormay Cecile-nek is.A Völgy utcai kertben végigbeszélgettük a 19. századi és a modern magyar irodalom számtalan kérdéskörét. Sokszor az estébe nyúlva, nemegyszer feleségével, Szemerkényi Ágnessel is. Kemény Zsig­mondot én is a legnagyobb 19. századi írónak tartottam, viszont Kosztolányinak a jelentőségét igazából az ő monográfiájából ismertem meg. Mikszáthtal problémáim voltak – egyszer lebecsülően nyilatkoztam Mikszáthról, de még a nyolcvanas évek elején. Azóta Mikszáth az egyik kedvenc íróm. Mihály nem felejtette el, ugratott vele még évtizedekkel később is. Időnként a lévai élményekről beszéltem, Léváról, a félig-meddig magyar városról. Aztán, a nyolcvanas évek második felében, majd a kilencvenes években elment az Egyesült Államokban tanítani. Most már ritkábban találkoztunk. Majd megöregedtünk. Megöregedtünk? Hm. Azok közé az egyre kevesebb irodalomtudósok közé tartozott, akik a magyar irodalom egészét tekintették mérvadónak, még a Kádár-rendszer „boldog béke idején” is, amikor nem volt remény a rendszertől való megszabadulásra sem. Magyarán: nem tekintette külföldi irodalomnak a jelenlegi határokon túli magyar irodalmat sem. Az utóbbi öt évben ismét a Völgy utca gyakori látogatója lettem. A barátság kiállta az idők próbáját, hogy patetikusan fogalmazzak. Az elmúlt öt év alatt Kosztolányiról, Krúdyról, de még Tormay Cecile-ről is szó esett. Sőt: Bánffy Miklósról is. Nem volt előítéletes, mint a legtöbb baloldalinak nevezett kortársa. Mihály azok közé a kevesek közé tartozott, akik nem voltak sem népik, sem urbánusok. Ilyenek, sajnos, egyre kevesebben vannak, pláne az irodalom egyre inkább durvuló hangvétele mellett. A népi-urbánus vita, ahelyett hogy szépen kimúlna, éppen napjainkban ér el egy olyan szintet, hogy lehetetlenné válik a tájékozódás a napi irodalmi ügyekben. Sőt: egyre inkább a határokon is túlcsap a magyarországi rögeszme. Mihály fölötte állt ennek a paranoiás rögeszmének. És ezt Kosztolányitól tanulta. A polgári írótól. Mihály nem volt jobbos és nem is volt balos. Mondhatom úgy is, hogy arisztokrata a szó átvitt értelmében. Igen, ez egyedi eset, ahogy Szegő János írja. Mert a szellemi arisztokratát már lassan keresni kell.  Szegedy-Maszák Mihány „polgári” irodalomteoretikus volt. Talán nem mondok újat: a jelenlegi kor legnagyobbja. Hiánya az évek múltával egyre nagyobb lesz, ahogy Esterházyé is. Új korszak kezdődik a magyar irodalomban? Vagy végképp elveszik a magyar irodalom a népi-urbánus vita dzsungelében? Nem tudom. A politika megmérgezi a nemzet gyökereit is: pusztít és rombol. Mihályhoz úgy maradunk hűek, hogy nem engedjük a pusztítást még a közelünkbe sem.  Grendel Lajos