Szécsi Noémi: Levelek a kertből

Kedves Húgom!

Szép temetés volt, ugye? Mindenki kitett magáért. Józsi bácsi elhalasztotta a felest délutánig, és csak egy sört ivott reggelire, Jutka lemondott a leopárdmintás műszőrbundáról, és egy szép turkálós fekete kabátot vett fel, megadták a tiszteletet a mater familiasnak. Mert így beszéltek róla a beszédben mint mater familiasról, aki három gyereket szült és nevelt fel, aztán özvegyen is kitaníttatott. Nyolcvanhat évesen is hatkor kelt, és egész nap a családért tevékenykedett, de még a tágabb közösségének is oszlopa volt.

De miért is vagyok meglepődve? A beszédet én írtam. Amikor halála reggelén bementem a kórházba és az ágy frissen áthúzva várt egy újabb haldoklót, elfelejtettem, anyuka az elmúlt ötvenvalahány évben mennyit baszogatott engem. Titokban azt kívántam, bárcsak odakinn várna a folyosón, minden cucca a kedvenc kék ikeás szatyrában, és köszönés helyett azzal fogadna, hogy „Hol voltál idáig, nem tudsz totojázás nélkül elindulni, mi, Lajos?” Már attól is rossz érzésem volt, ahogy előző este a kórházból telefonon beszélt velem, olyan bizalmasan mondta: „Lajosom, nem jól vagyok”, ahogy sohasem szólt hozzám. Ebből tudtam, hogy közel lehet a vég.

De mondom, a temetés gyönyörű volt, nagyon elégedett vagyok. Ott voltak mind a gyerekei, unokái. Az összes szomszéd. Eljött a teljes nyugdíjasklub, meg a rokkantklubból is páran, a nagyanyád a nagyapád halála után is tartotta velük a kapcsolatot. A polgármester csak részvétnyilvánító SMS-t küldött, de attól is meg lehetünk tisztelve, amennyire felfújt hólyag az a Tibi. És szép volt az idő, a természet elszáradt, elfagyott lombokkal gyászolta anyámat, de a sírokon már zöldült a varjúháj, tavaszi szellő borzolta gyászoló fejünkön a hajat.

Ahogy a sír szélén álltam, már azon járt az eszem, hogy fogom a kis házat kiüríteni, most az is a nyakamba szakadt, pedig Editkével megbeszéltük, hogy idén tényleg felszámoljuk a gazdaságot, eladjuk a házat, itthagyjuk a falut. Erre most még ez is. Pedig a nagyanyád növényi örökséget is hátrahagyott. Egy hete elvetette kintre a hónapos retket, eldugdosta a sok virághagymát, már nevelte a palántákat az üveges verandán. Amikor a temetést intézve beugrottam az anyakönyvi kivonatért a házba, úgy kornyadoztak az egy hónapos csilitövek, úgy hervadoztak a kéthetes kis paradicsomok, ahogy az éhes kismacskák sírnak. Elfacsarodott a szívem. 

Kerítettem egy nagyobb faládát, és amit tudtam, beraktam a csomagtartóba, vittem az árván maradt palántákat magamhoz haza. Gondolhatod, mit szólt drága nejem, Editke. A legkevesebb az volt, hogy nem vagyok normális. Pedig arról nem is tudott, hogy találtam kislábosban egyhetes csirkepörköltet a hűtőben, és szertartásosan megettem. Fölforraltam, nem volt semmi baja, de ha felfordulok tőle, akkor is felfalom. Anyám utolsó főztje! A csirkepörköltet csinálta a legjobban. Gurultak a könnyeim, miközben tömtem a számba az újramelegítéstől szétfőtt húst, akkor sirattam meg anyukát. De a temetésen már tudtam tartani magam.

Pedig te is sírtál. 

Azért jutott az eszembe, hogy ha egy kicsit felápolom őket, nem viszel tőlünk pár palántát? Utolsó emlék a nagyanyádtól, gondolhatsz rá, mikor öntözöd, felkötözöd, tápoldatozod, aztán megeszed az első termést. Persze, viheted a sárközi hímzéses párnahuzatokat is, sőt, felkérlek rá, mert Editke heteken belül nekilát mindent bezsákolni. Meg van ott pár tő csili, csípős lesz, mint nagyanyád nyelve volt. Legalább egy évig kell az elhunytra emlékezni.

Így hát nem megyünk sehová. Majd talán jövőre. 

De azért is örülök ennek a sok szép palántának, mert én a nagyanyád temetése miatt kevesebbet tudtam vetni. Sokszor elterveztem a temetési vállalkozóra várva, hogy ha hazamegyek, akkor végre kiszórom a vetőtálcába a marhaszív-

paradicsom-magot, attól kikapcsolok, ellazulok. De aztán csak elvágódtam az ágyon és arra volt elég az idő, hogy megegyezzek magammal: majd holnap ezt is elvégzem. Már aludtam is.

Ez már a tavaszi fáradtság, ami újabb bizonyíték arra, hogy a tavasz van itt.

Ölel szerető nagybátyád, Lajos