Százéves a halasi csipke

A losonci bemutatót megelőzően az anyag már megjárta Európa számos városát – Brüsszelt, Varsót, Vilniust, Rigát, Barcelonát, Madridot, Lisszabont, Bécset, Athént, Isztambult, Szófiát, Szkopjét, Tiranát –, s a tervek szerint a továbbiakban Ungvár, Bukarest, Koppenhága és Stockholm közönsége tekintheti meg a minden részletükben kézimunkával készülő csipkéket.

A kiállítás a magyar kézművesség olyan értékeit vonultatja fel, amelyek a világon egyedülállóak. A halasi csipke „szülőatyja”, a magyar háziipari mozgalom egyik elindítója, a kiskunhalasi Dékáni András a 20. század első éveiben nemcsak azért gyűjtötte össze a vidék népművészeti motívumait, hogy megmentse őket, hanem azért is, hogy munkát adjon az ott élő szegény sorsú asszonyoknak. Talán nem is sejtette, hogy világmárkát alkotott meg.

A halasi csipkeműhely azon kevesek közé tartozik, amely a kritikus időszakokat átvészelve a mai napig működik. Az első halasi csipke terveit Dékáni Árpád készítette, az első csipkéket pedig az ugyancsak a halasi születésű Markovits Mária. A csipkék anyaga eleinte durvább, később leheletfinom fehérítetlen lenfonal volt, de gyakran használtak színes selyem-, ritkábban fémfonalat is. A halasi műhelyt 1909-ben a Magyar Kézicsipke és Iparművészeti Rt. vette át, 1911-ben az Iparművészeti Iskola vállalta az irányítását. A Kereskedelmi és Iparügyi Kamara 1934-ben áruvédjegylajstromába vette a halasi csipkét. Védjegye a város címeréből átvett három hal lett. Egy évvel később épült fel a Csipkeház, amelyben a helyi Csipkeszövetkezet csipkegyűjteményét is elhelyezték, s ugyancsak itt kezdte meg munkáját a csipkeműhely. Sikerét hazai állami és külföldi megrendelések sora jelezte. A halasi csipke Párizsban, 1935-ben elnyerte a Nemzetközi Kézműipari Kiállítás nagydíját, megelőzve ezzel az addig verhetetlennek tartott brüsszeli csipkét

A II. világháború véget vetett a halasi csipke virágzó korszakának. A csipkeház berendezéséből és gyűjteményéből alig maradt meg valami. A megújhodásban jelentős szerepet vállalt Boglárfalvyné Bakos Gizi, aki 1949-től volt a Csipkeház vezetője. A Csipkeházat 1952-ben a 140 fővel megalakult Kiskunhalasi Háziipari Szövetkezet vette át, és 1953-tól 1957-ig teljesen felújította. A Szövetkezet 1957-ben tagjainak létszámát 542-re növelte, és a környező falvakban, Kiskunmajsán, Soltvadkerten, Jánoshalmán és Kecelen is részlegeket létesített. ĺgy sem tudták azonban elkerülni a visszaesést, 1964-ben már mindössze tizenketten készítették – negyvenféle díszítő öltés alkalmazásával – a csipkét. 1977. január 26-án a Népművészeti Tanács a csipke készítését önálló népművészeti ággá minősítette.

A rendszerváltás után a Kiskunhalasi Háziipari Szövetkezet megszűnt. Pótlására 1992-ben létrehozták a Halasi Csipke Alapítványt, mely elődeihez hasonlóan a halasi csipke bel- és külföldi népszerűsítését és nem utolsósorban értékesítését tűzte ki céljául. Az alapítvány tevékenységének köszönhető, hogy 1997. november 8-án felavatták a felújított Csipkeházat. Egyebek között 1998-ban megrendezték az I., 2000-ben a II. Csipke Világkiállítást, s az ő érdemük az is, hogy a legszebb csipkék európai körútra indultak, melynek szlovákiai állomása éppen Losonc volt.

A kiállításon javarészt a múlt század első felében készült csipkék, illetve azok másolatai (az eredeti darabot jeles személyiségek kapták meg) voltak láthatóak. Mai szemmel nézve is szinte hihetetlennek tűnik készítőinek a türelme. Az 1930-ban készült 18 grammos Hattyú elkészítése 2200, az 1934-ben készült 34 grammos Julianna kendője 3900, az 1937-ben készült 20 grammos Magyarország körül 2400, az 1938-ban készült 35 grammos Két oroszlán 4300 órát igényelt, de a többi elkészítése is átlagosan 400-500 óra körül mozgott. Csak egyetérthetünk Tóth Zoltán, a Halasi Csipke Alapítvány Kuratóriuma elnökének szavaival, aki a kiállításhoz készített kis katalógusban az alábbiakat írta: „A kiállítás a világ legértékesebb varrott csipkéjét hívatott bemutatni. Egy olyan romantikus álmot, mely barokkos, szecessziós megjelenésű iparművészeti műremek, mégis tagadhatatlanul magyar.”