Szárnyalás helyett zötyögés

Az üzleti siker garantált. Angliában, ahol a legnépesebb ABBA-rajongótábor él, öt nap alatt több példány fogyott belőle, mint a top 40 többi albumából együttvéve. Ezzel a Voyage az utóbbi négy év legkapósabb lemeze lett a szigetországban. Fontos hangsúlyozni, hogy fizikai példányszámról van szó, azaz mégiscsak létezik egy CD-vásárló réteg. Nyilván az idősebbek, gondolhatják önök, hiszen a svéd négyes tagjai is túl vannak már a hetvenen. Nos, nem egészen.

Az ABBA ugyanis folyamatosan jelen volt a köztudatban az elmúlt negyven évben. A dalaikból összerakott musical telt házakkal ment, a belőle készült film pedig akkora siker lett, hogy a folytatást is le kellett forgatni. Több mozifilmben felcsendültek a fülbemászó dalok (a Muriel esküvőjében egyenesen a cselekménybe építették bele a főhős ABBA-imádatát), a válogatáslemezeket pedig mindig jól időzítették. Így a fantasztikus négyes több generáció életének hangtapétáját biztosította, ez volt az a zene, amelyet vita nélkül az egész család szeretett.

Illetve egy időben, bizonyos körökben sznobériából divat volt utálni az ABBA-t, de azok is hallgatták, akik nyilvánosan szapulták. A zenészkollégák részéről pedig végig megvolt a tisztelet, álljon itt pár meglepő név, akik büszkén vállalták, hogy ABBA-rajongók:. Lemmy a Motörheadből, Dave Grohl, Brian May, Jarvis Cocker, Brian Eno, Noel Gallagher...

Az évek során többen kínáltak nekik szép összegeket egy koncertért, új lemezért, vagy akár csak egy közös integetésért – sikertelenül. Ezért robbant akkorát augusztusban a bejelentés az ABBA frissen létesített Twitter-oldalán, hogy íme két új dal, novemberben pedig jön az album, sőt jövő májusban virtuális koncertek lesznek Londonban, eddig sosem látott technikával, a zenekari tagok hologramverziójával.

Benny Anderson és Björn Ulvaeus, a két agytröszt, a diszkókorszak Lennon–McCartney-ja már évekkel ezelőtt elhintette, hogy írtak két új dalt, úgyhogy hatalmas volt a várakozás. És szeptemberben kiderült, remek dalok ezek (I Still Have Faith In You, Don't Shut Me Down), egyszerre nosztalgikusak és előre mutatóak. A „fiúk” szerint olyan jól ment a stúdiózás az exnejeikkel, hogy felötlött bennük: mi lenne, ha csinálnának egy teljes albumot, ha már így összejöttek? És gyorsan írtak még hét dalt, illetve elővették a fiókból a Just a Notion címűt, amely az 1978-as lemezről maradt le – megjegyzem: nem véletlenül.

A legjobb számmal kezdődik az utazás, az I Still Have Faith in You (Még mindig hiszek benned) egy kicsit hasonlít az I Had a Dream-re, bár bonyolultabb a dallamszerkezet. Anni-Frid Lyngstad és Agnetha Fältskog az öregedéssel való szembenézésről, a meglévő dolgok értékeléséről énekelnek benne, a réginél mélyebb fekvésű, ezüstös, kedves hangjukon. Keserédes vonós nyitány, később diszkrét dobpergés, a végén diadalmas, táncos ütemek, szóval le a kalappal. Csak sajnos ezt követően alacsonyabbra kerül a léc, a sebtében összedobott új dalok meg sem közelítik a két kislemez színvonalát.

A kelta dallamokat idéző When You Danced With Me egy vidéki lány története, akinek a szerelme „elment a városba”, ezért évekre elszakadtak egymástól. (Érdekes, hogy a fiú nem fedezte még fel az írországi vasúthálózatot, vagy az SMS-eket.) Benny Anderson korábban is szívesen nyúlt a folklórhoz, elég csak a spanyol–perui hangulatú Chiquititára vagy a Fernandóra gondolni. Ez a szám azonban nem izgalmasan egzotikus, hanem irritálóan unalmas.

Björn Ulvaeus szövegeire is szánnék egy bekezdést, mert néhol igen fura mondatokat ad exneje szájába. Például: „Nem vagy az a férfi, akinek lenned kellett volna. Valahogy cserben hagytalak” (I Can Be That Woman) . De azt az élethelyzetet is megéneklik, hogy a nő hazaérve hűtlenkedésen kapja párját – egy kutyával (!). Popdalban ilyesmit még nem pipáltam, forradalmi kép is lehetne, ha nem lenne inkább visszataszító. A Keep an Eye on Dan egy elvált asszony kínosra sikeredett monológja arról, hogy kisfia jobban szereti az apját, mint őt. Hiányzik belőle a Visitors albumot belengő őszinte fájdalom, ott van viszont a Voulez-Vous-korszak diszkó-dáridója. A nagymamákat és a karácsonyt pedig azért említettem az elején, mert a Little Things fő mondanivalója, hogy milyen jó nagyszülőnek lenni az ünnep reggelén, mert nem nekik kell felkelniük az unokákhoz, úgyhogy ágyban maradhatnak, amíg a szülők vesződnek velük. Igazi „alternatív” karácsonyi dal lehetne ez, ha nem spiláznák túl egy gyermekkórussal, amely teljesen felesleges.

És így haladhatnék számról számra, szinte mindegyikben találnék valami kivetnivalót, zavaró tényezőt, –  vagy zenei értelemben, vagy a hangszerelés miatt. Hiánytalanul ott vannak a jól ismert és milliók által szeretett ABBA-s fordulatok (sémák), a fülbemászó dallamok, a tekergő, kásás, nosztalgikus vokálok, a kiegyensúlyozott, cizellált hangzás, amely egykor egyedivé és összetéveszthetetlenné tette a négyes dalait. De összességében sajnos pont olyan ez az album, mint amikor az otthon talált alapanyagokból főzünk valamit, mert nem vesszük a fáradságot, hogy lemenjünk a boltba friss áruért. Legutóbb a Pink Floyd visszatérő albumának hallgatásakor volt hasonló hiányérzetem (The Endless River, 2014). Ott is megvolt minden, amiért anno imádtam őket, mégsem működött a dolog, mert hiányoztak belőle a friss ötletek. Akkor azt mondtam, inkább ne született volna meg ez a lemez, mert semmit nem tett hozzá az addigi „eredményekhez”.  

De lehet, hogy az én készülékemben van a hiba, talán túl sokat vártam ettől a galaktikus „utazástól”, és meglepett, hogy időutazás lett belőle – vissza a múltba, ami csak a filmben működhet jól, a zenében semmiképp. Mert a kiéheztetett ABBA-rajongókat nem zavarhatják ilyen apróságok a felhőtlen élvezetben. Hiszen olyan ajándékot kaptak ezekben a vészterhes időkben, amire legmerészebb álmaikban sem gondoltak volna.