Szapphó, a feminista

Finta Éva Szapphó a szirten című kötete több szempontból is érdekes, ugyanakkor poétikailag problematikus szöveg. Érdekes, mert Szapphót afféle női Szókratészként elgondolt alakká formálja, akinek eredendő mássága a nő, költőnő, illetve a kisebbségi nőköltő (a szerző kárpátaljai származású) hierarchikus rendszerében nyer értelmet.

Basku Anita Andrea a Finta Éva-féle alapállást vetíti vissza az általa elképzelt Szapphó-képre: „Ha úgy vesszük, Szapphó feminista volt, megteremtette a híres nőköltő, kvázi a modern nő alakját, s – legalábbis a kánon manapság hagyományozódott változata szerint – nem törődött az elvárásokkal, hol a férfi, hol a nő testének gyümölcseit szakította le...” Természetesen ez az álláspont anakronisztikus: nem Szapphó teremtette meg mindazt, amit a kritikus előszámlál, hanem utókora, a recepció egyik, valljuk be, kissé felületes, de inspiratív ága. Amit Szapphó megteremtett, arról az a töredékes szövegkorpusz tanúskodik. A vágy (főként az erotikus) sem igazítható az „elvárásokhoz”, hiszen a test ösztönös tudásáról szól, mely kijátszhatatlan, épp ezért lehet tragédiák és traumák forrása. Kijátszhatatlan, de tanulmányozható: és ebben a vágymunka-dokumentációban van Szapphó újszerűségének egyik gócpontja. A jó vers is hasonlóan működik: a nyelv kijátszhatatlan érzékiségét dokumentálja. De miért problematikus mégis Finta Éva kötete? Mert érzéketlenül rideg marad a nyelv erotikája iránt, Szapphóból hol irgalmatlan váteszt csinál („úgy nézek át a tájon / mint isten a nagyvilágon / ki magának teremtette”, illetve: „fellebeg kitharával / egy szikra, egy madár, egy dallam / villámfény női alakban / s lecsap a leszboszi partra”), hol szentimentális, néha képzavarokba vesző lantpengetőt, aki a „szépség végét”, a kiüresedett jelent siratja (Szapphó érintése). A Szapphó a szirten című, lazán kezelt szapphói strófákban írt vers is elszalasztja a Phaon-szerelem intenzitásának megjelenítését, a leukaszi ugrás itt is a dal halála: „összetört dal kőpora ázik árván/tengeredényben”. A kötet hemzseg a patetikus, erőszakkal összeeszkábált szövegektől: pl. „drámát feledő haláltánc égi delejben/ melyben a szív lát”. A szapphói strófa pedig többször is megbicsaklik: különösen zavaró ez az egy szótaggal megnyújtott adoneusokban.

Finta ugyan a „mérce hogy lett asszonyi sorsa mellett” alapállásból indul, de a konstatálásnál nem jut tovább, mivel neki is, mint szerinte Szapphónak „tüske védi sorsát képzeletétől”, és képzelet nélkül, puszta szószerelgetéssel tényleg nehéz költészetet művelni.

(Finta Éva, Szapphó a szirten. (2006–2007), Miskolc, Bíbor Kiadó, 2010.)

Értékelés: lllmmmmmmm