Életre szóló kapcsolat lett köztük

Elhivatottan ápolja és odaadóan tolmácsolja Molnár Ferenc szellemét, életművét Fesztbaum Béla. A világszerte ismert színműíró újságcikkeiből összeállított Szülőfalum, Pest című darabbal június 8-án a Pozsonyi Magyar Kulturális Héten vendégszerepel a Vígszínház jeles művésze.

Az előadás a Rózsavölgyi Szalonban került először közönség elé. Ott volt a bemutatója 2016-ban. Négy év után ebben az évadban tűzte műsorára a Vígszínház, amelynek annak idején házi szerzője volt Molnár Ferenc. Fesztbaum Béla hálás a társulat új igazgatójának, Rudolf Péternek, hogy elegáns gesztussal a Vígszínház jubileumi, 125. évadjában teret adott e páratlan előadásnak. A közönség a Házi Színpadon is nagy szeretettel fogadja, s mivel néhány márványasztal is átkerült a darabbal, a nézők az új játszóhelyen is kávéházi hangulatban élvezhetik a produkciót.
 
Elsőéves volt a főiskolán, amikor Molnár Ferenc kisjeleneteiből, szövegeiből zenés vizsgát rendezett a növendékeinek Benedek Miklós. Ott és akkor kötött színpadi szövetséget a szerzővel?

Különlegesnek, értékesnek és szórakoztatónak találtam az előadást. Nagyon mainak, kortársnak, frissnek és elevennek. Az egész vizsga világa megszólított. Elkezdtem utánaolvasni, hogy az a Molnár Ferenc, akit a nagyközönség ismer, és hála Istennek jól ismer, és nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világon, ez az elegáns és rendkívül szórakoztató világpolgár rejteget-e valami újat, valami mást, mint amit az évtizedek során megismertünk tőle. És rejtegetett. E mögött a csillogó, méltán sikeres drámaírói életmű mögött húzódik egy prózaírói, azon belül pedig egy újságírói életmű, amely nem kevésbé gazdag és értékes, mint az, amit már a színpadon megszoktunk tőle.
 
Elvégre tizenöt-húsz éven át újságíróként tevékenykedett.

Méghozzá olyannyira aktívan, hogy elsősorban újságírónak és csak azután mondta magát színműírónak. Lehet, hogy ez csak legenda, annyi igazság szerintem mégis van benne, hogy ezt a két mesterséget évtizedeken keresztül párhuzamosan művelte. Az egyik kezében tartott tollal megírta a Liliomot, Az ördögöt, A testőrt, és ugyanazokban az években egy másik tollal, egy kávéház asztala mellett tudósításokat, esszéket is írt. Abban a korszakban ugyanis az írók elég sok időt töltöttek kávéházakban, ott gyűjtötték, szedték fel a híreket és formálták át a saját szájízük szerint. Egy színházi előadás vagy egy premier után néhány flekkben Molnár Ferenc is papírra vetette az aznapi aktualitást, a lehető legváltozatosabb stílusban. Egyik kezével szórakoztatott, a másikkal hírt adott arról a városról, amely éppen akkor egy falusias jellegű helyből igazi európai metropolisszá változott. Az előadás címe, a Szülőfalum, Pest azt az érzelmi viszonyt fejezi ki, ahogy Molnár Ferenc ehhez a városhoz viszonyult. Olyan mély érzésekkel nyúl ehhez a földhöz, a szülőföldjéhez, hogy az egyszerűen lenyűgözi az embert. 1878-ban, amikor született, még valóban falusi jelleget öltő település ez, és csak később, a századfordulón kisvárosi, majd a tízes években fejlődik európai nagyvárossá.
 
Megítélése szerint újságíróként is ugyanolyan szenvedéllyel dolgozott, mint színpadi szerzőként?

Hogyne! Az egyik találmánya, vívmánya a Szülőfalum, Pest című anyagnak az, hogy az újságírói tevékenységében sem hagyja otthon a színházi képességét. A csodálatos emberismeretét, szenvedélyét, a humorát és a szellemességét. Nem mellőzi a magyar nyelv rendkívül beható ismeretét, használatát, és elmondhatjuk azt is, hogy Molnárnak nagyon sok köze volt a mai magyar nyelv megszületéséhez, kialakulásához. Azok az írások, amelyekből válogattam, döntően a századforduló utáni első évtized és az első világháború utolsó esztendeje közé esnek. Ma már száztíz-százhúsz éves szövegek. Ha negyven, ötven vagy akár hatvan évvel korábbról kellett volna válogatnom, erősen hozzá kellett volna nyúlnom az anyaghoz, hogy valamennyire a mai magyar nyelvhez igazítsam. Molnár nyelve azonban már a mai nyelvünk.
 
Ahogy a korabeli híradások emlegetik: Molnár Ferenc egy dinamikusan fejlődő világváros krónikása volt. Ezzel együtt meglehetősen jól érezte magát egy lipótvárosi disznótorban is.

Nagyon erős megfigyelő volt, aki nem hagyta otthon a metsző iróniáját sem, amellyel a világot szemlélte. A Disznótor a Lipótvárosban című írása lehetett kitaláció is, vagy nem, az ottani újgazdagoknak, a frissen feltörekvő, kevés műveltséggel, ám annál nagyobb vagyonnal rendelkező lipótvárosi réteg urizálásának, bizonyos magyar karakter hangsúlyozásának mindenesetre görbe tükröt tart. Egy gazdag házaspár már nem tudja, mivel szórakozzon, mivel szórakoztassa legelőkelőbb vendégeit, ezért kitalálja, hogy Nádor utcai palotájukban, elegáns szalonjukban egy igazi, magyaros disznóölést rendeznek. Természetesen annak minden humoros, rendkívül szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató részletével együtt. Hogy ezen Molnár Ferenc részt vett-e valójában, nem tartom kizártnak, hiszen nagyon sok helyen megfordult a napi újságírás mellett. A rendőrséggel is gyakran ment helyszínelni, de tudósított a király látogatásáról, rendszeres vendége volt a polgári szalonoknak, tehát rajta tartotta a kezét a város ütőerén. Gazdag és élvezetes olvasmányanyag, amit az ő publicisztikai életművéből kivettem. Az én nyolcvanperces színházi estém az egyik lehetséges nyolcvan perc ebből a terjedelmes anyagból. Én válogattam, ezzel érzek a leginkább közösséget.
 
Molnár Ferenc valósággal rajongott Budapestért. Szerelmese volt a városnak. Színész és szerepe között keresve a hasonlóságot magától adódik a kérdés: ha szívéből-lelkéből, zsigereiből egyszerre szól ez az anyag, nem budapesti születésű lévén mennyi időbe telt, míg megszerette a várost?

Egri fiú vagyok, onnan kerültem Szentesre, a Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-drámai tagozatára. Kisvárosból kerültem egy még kisebb, alföldi városba. Ezen a két helyszínen éltem tizennyolc éves koromig. A színművészeti főiskolán töltött esztendők valósággal odaláncoltak az intézményhez, így akkor még nem lehettem olyan Budapest-felfedező, mint amilyen később lettem. A Vígszínházhoz szerződve aztán a környéken kezdtem el lakni. Az itteni séták tettek kicsit lokálpatriótává engem is. Nagyon megszerettem a várost. Különösen a Vígszínház-közeli utcákat, tereket. Amennyire csak tehetem, ma is sokat járok gyalog, főleg a VII., VIII., IX. kerületben, a Palotanegyedben. Látom a változást, amelyen a város átmegy, őrizve a régi, monarchiabeli karakterét, amit nagyon kedvelek benne. Most éppen egy olyan házban lakom, amely 1907-ben épült, amikor Molnár Ferenc Az ördög című színdarabját bemutatták a Vígszínházban. A régi Pest itt van velünk, ugyanakkor szemmel láthatóan folyamatosan alakul. A régi mellett ugyanis felnő egy egészen új városrész, és ezt a két Pestet együtt szeretem.

Molnár Ferenc öt darabjában (Harmónia, Nászinduló, Játék a kastélyban, A Pál utcai fiúk, Doktor úr) játszott, a Monoklit a Vígszínház „nagy generációjának”, a Szülőfalum, Pestet önmagának rendezte meg. A szerző szellemessége, éleslátása mára, gondolom, teljesen beszippantotta, humorát már a sajátjának érzi.

Szerelem volt ez az első látásra, még annak idején, a főiskolán, azon a bizonyos vizsgán, amelyen Schell Judit, Hajdú Steve, Ónodi Eszter, Kamarás Iván, Fekete Ernő és a többiek, egy tehetséges osztály és Benedek Miklós kiváló rendezésében fiatal hangon megszólaltak bizonyos írások. Van olyan szöveg, amely náluk is szerepelt, és az én estemen is hallható. Nagyon előadóbarát szövegek ezek. Újságcikkekre ritkán mondjuk azt, hogy jaj, de jó lenne előadni, hiszen a színész a jó párbeszédeket, a szép verseket szereti. Molnár Ferenc mondatfűzése, humora, szellemessége azonban úgy hangzik, mintha csak egy kávéházi stand-upot hallgatnánk. Egyszerre érint mélységeket és magasságokat. Egyszerre érinti a korabeli város tragédiáit, közéleti visszásságait és társadalmi egyenetlenségeit. Egyszerre nagyon szórakoztató, és állít görbe tükröt a város elé. Ez a kettősség tetszik benne. Kevés írótól fogadjuk el, hogy egyszerre humoros és tragikus. Molnár Ferenc ilyen. Ezt az anyag szerkesztőjeként, rendezőjeként és előadójaként is élvezem az írásaiban, mivel a megszólaltatásukban nagyon sok lehetőséget kínálnak.
 
Kétségtelen: sokféle színt és hangot üthet meg velük.

Engem valósággal kísér, újra és újra megtalál Molnár Ferenc, és remélem, a jövőben is így lesz, hiszen van mit eljátszani tőle, gazdag az életműve. Valóban van köztünk egyfajta érzelmi, szellemi hasonlóság. A Szülőföldem, Pest először szólal meg távol Budapesttől, ráadásul külföldön. De amennyire pesti és magyar, annyira pozsonyi és európai is az előadás. Olyan jelenségekről, élethelyzetekről szól, amelyek a szlovákiai közönségnek is ismerősek lesznek.
 
Nem korabeli sanzonok, nem is kuplék, és még csak nem is ismerős dallamok szólalnak meg az előadásban, hanem kifejezetten ehhez a produkcióhoz komponált zenei anyag, amely egyszerre idézi meg a Monarchia hangulatát és a különböző színházi műfajokat.

Bábszínházi elemeket, vásári és kávéházi hangulatot idéz meg az előadás, de még opera jellegű zene is megszólal benne, három csodálatos zenészkollégám közreműködésével. Egy zongorista, egy csellista és egy hegedűs. A zenét pedig én magam szereztem, Molnár Ferenc szellemében.
 
Hiszen ő maga is szerzett zenét.

Genfi joghallgatóként egy keringőjének a kottája is megjelent, de kabaréhoz is írt zenét és dalszövegeket, akárcsak sanzonokhoz, kuplékhoz. Zenés ember volt. Igyekszem ebben a minőségben is megidézni őt.
 
Ha ennyire szereti Molnár Ferencet, meg kell hogy kérdezzem: sikerült megszereznie az örököseitől valamilyen relikviát, vagy inkább a könyvespolcán van jelen erős súllyal?

Színházi kellékem, személyes tárgyam nincs tőle. De van több régi kiadású Molnár Ferenc-könyvem. Természetesen továbbra is rengeteget olvasok róla. Kora irodalmi társaságának központi alakja volt, fényes csillaga a pesti éjszakának, akiért bomlottak a nők. Jó svádájú, rendkívül jó humorú, képzett, színházi berkekben már fiatalon elismert férfiú volt. Viharos szerelmi életében három színésznő is főszerepet kapott. Fedák Sári és Varsányi Irén után Darvas Lili. A szenvedélyessége azokban az írásaiban is ott lebeg, amelyek nem a nőkről és nem a szerelemről szólnak. Bár ezek a vonatkozások nem kerültek be a Szülőfalum, Pestbe, az anyagot így is nagyon kedvelem, rengeteget kaptam tőle. Boldog vagyok, hogy az előadás mostantól a Vígszínház műsorán szerepel. Jó helyen van itt. A Rózsavölgyi Szalon az előadás szülőfaluja volt, a Vígszínház lett most a szülővárosa.

A szerző a Vasárnap munkatársa