Szabó László határtalan tudományossága

Szabó László néprajzkutató mind a tudomány, mind a népi kultúra kérdésének tekintetében az utóbbiak közé tartozik. A Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékének tanáraként, a szolnoki Damjanich János Múzeum munkatársaként, de leginkább érzékeny, elkötelezett kutatóként megfordult számos szlovákiai magyar vidéken is. Ha nem keverednék ezáltal önellentmondásba, azt is mondhatnám, ez indokolja munkásságának méltatását a Szalonban. Ám ennél többről – másrészt kevesebbről van szó. Többről, mert elmélete, főleg társadalomnéprajz-értelmezése vonatkozik ránk is, és „kevesebbről”, egyszerűbbről, mert tudományról lévén szó, azt földrajzi, fizikai határok nem állítják meg.
Az 1939-es születésű Szabó László pályáját abban az időben kezdte, amikor arra a mainál kiszámíthatóbban lehetett felkészülni. Főbb állomásai közé tartozik, hogy 1963-ban szerzett Debrecenben magyar–történelem– néprajz szakos diplomát, és ugyanekkor került a Damjanich Múzeumba. 1968-ban doktorált, 1974-ben kandidátusi fokozatot szerzett, 1993-ban docens lett, 1994-ben habilitált, 1997-ben pedig akadémiai doktori címet kapott. Szakmájának alappillérei ezek a tudományok, de nem mellékes, hogy a debreceni Zeneművészeti Főiskolán zenei tanulmányokat is folytatott.
Noha a mennyiség soha nem függ össze a minőséggel, nem érdektelen, hogy bibliográfiája – a szerkesztett munkáktól eltekintve – jelenleg 350 tételből áll, ezek között mintegy 20 önálló kötet. Tudományszemléletét, munkamódszerét és céljait is – saját bevallása szerint – korán meghatározták tanárai. Leghamarább gimnáziumi tanára, a Szabó István szellemében, történelemszemléletével tanító Varga Gyula.
Sajnos nem mondhatja el magáról a magyar néprajztudomány, hogy munkásságának hatását igazán kibontakoztatta, használta, javára fordította volna. De miből is áll ez a munkásság? Törvényszerűen nem lehet erre a kérdésre teljes és objektív választ adni. Néhány jelentős csomópont kiragadásával azonban talán próbálkozhatunk. A néprajztudomány mára több irányzat felfutásán és hanyatlásán átesett. Kutatásmódszertanát tekintve – a jelentős egyéni teljesítmények mellett – ma is jellemzi egyfajta útkeresés. Az 1950–60-as években, külföldi párhuzamokkal egy időben és összehangolódva elévülhetetlen eredményeket hozott az ún. földrajzi módszer. A középeurópai nemzeti (néprajz)tudományok szinte mindegyike alapozhat ma is ez ebben az időben, vagy ha később is, de ebben a szellemben született néprajzi atlaszokra. A teljes magyar nyelvterületet átfogó Magyar Néprajzi Atlasznak egyetlen, egy megyényi területre vonatkozó változata van, a Szolnok Megye Néprajzi Atlasza.
A Csalog Zsolt és Pócs Éva nevéhez fűződő kezdeményezés kivitelezője Szabó László lett, az 1963-ban megkezdett alapfeltárások irányítását 1965-ben vette át.
A megye csaknem 80 települését szisztematikusan, azonos szempontok alapján felkutatva, mai napig ez az egyetlen ilyen vállalkozás Magyarországon. Ennek a munkának csupán „mellékterméke” az az adatbázis, amely minden településről azonos történeti források adatait rendezi egymás mellé. Könyv formában megjelent eredménye az Adatok Szolnok megye történetéből két kötete. Szabó László kezdeményező muzeológusi alkata nélkül nem született volna meg az Európa Könyvkiadó magyarországi megyék népművészetét bemutató kiadványsorozata sem. A Népművészeti Örökségünk című vállalkozás első kötete, Szolnok megye népművészete címmel irányadóként készült, Szabó László útmutatásával, és elsőként, 1987-ben jelent meg.
Muzeológiai és alkotói munkájának valamennyi vetülete és tudományos teljesítménye is magán viseli ezt a fajta kezdeményező, eredeti és a kultúra lényegi vonásait megragadni és megmutatni, értelmezni törekvő látásmódot, ám ezeket felsorolni lehetetlen. Mégsem hagyhatjuk említés nélkül legalább a Jászság kutatását. Különösen fontosak ennek eredményei számunkra, hiszen éppen a palócföldi kapcsolatok kimutatása volt ennek egyik első eredménye. 1974-ben Jászdózsa és a palócság címmel Egerben jelent meg az a kötet, amely történetiségében és szerkezetében is végigelemzi a török korban a Felvidékre menekült, majd az itteni (leginkább gömöri) népességgel keverten visszatért jászok kultúrájának sajátosságait. A jászsági kulturális elemek útját Szabó László már az 1980-as években meszszebbre is, a Kaukázusig, Oszétiáig követte, sőt oszét kutatók, elsősorban Kaloev eredményeivel igazolta sajátjait. A jász etnikai csoport című kétkötetes munkájában a néprajzi tudományos kutatómunka legnagyobb kihívásaira és legizgalmasabb kérdéseire adott immár megkerülhetetlen válaszokat – leginkább a néphit, a táplálkozás, a kereszténységhez való viszony területén.
Közelebb áll a szlovákiai magyar tájakhoz is, de minden más vidékhez is sajátos társadalomnéprajza. Tudományos pályája kezdete óta folyamatosan foglalkozik a munka kutatásával. A társasmunkák kutatásának történetéből kiindulva, leginkább – a tájainkon egykor szintén sokat kutató – Fél Edit eredményeihez csatlakozva a magyar nyelvterület egész Dunán inneni részén vizsgálta a munkaszervezeti formákat. Ezek a kutatások, az ezekből levont következtetések indították el azon az úton, amelynek során a társadalomnéprajz fogalmának új, csak hozzá köthető értelmezést adott. Számára a (népi) társadalom nem csupán tárgya a kutatásnak, hanem – őt idézve: „A társadalomnéprajz a kultúrát társadalmi jelenségként értelmezi, s dinamikus oldaláról közelíti meg. Nem kész produktumok, hanem az azt létrehozó tevékenység oldaláról vizsgálja a paraszti (népi) kultúra egészét…”
Erre az értelmezésre természetesen rímel Szabó László kultúradefiníciója, mely szerint „a kultúra az emberi tevékenység és annak minden eredménye”.
Társadalomnéprajzát, munkaszervezeti kutatásait mindig saját gyűjtőmunkájára alapozta. Ennek az országnyi területet átfogó terepmunkának nem jelentéktelen része szlovákiai magyar tájakhoz kötődik. A teljes magyar nyelvterületre vonatkozó, rokonsági rendszerről szóló alapmunkában is felhasználja a Garam mente, Ipoly mente, a Bódva-völgy és Gömör társadalmának kutatási eredményeit. Egyik legfrissebb munkája a történeti Gömör megye társadalmáról szól, a debreceni Gömör Néprajza című sorozatban jelent meg. Gömör társadalmát ilyen szempontok szerint ilyen mélységben még senki nem vizsgálta.
Számtalan, felsorolhatatlan eredménye és következménye van számunkra is munkájának, sok olyan is, amiről csak a jövőben fog kiderülni, mit is jelent. Eddigi tudományos életútja egy olyan tudósé – jóllehet a tudósként viselkedésnél semmi sem áll távolabb személyétől –, aki sem a felkészülés, sem a munkavégzés során nem spórolt erejével. Manapság talán már az egyénekre bomlott közösségek és társadalom korában, a tudományos útkeresés időnként célt tévesztett tévelygései idejében él, de feladatára koncentrálva nem ahhoz igazodik. Soha nem szobatudósként dolgozott, eredményei egyéniek, csak hozzá köthetők, de rendszert alkotnak, amelyben – adaptív erejénél fogva – kívülről jött elemek is jelentést és szerepet kapnak.