Szabadok vagyunk?

Megtanultam sok mindent elviselni és sok mindent megbecsülni. Úgy tekinteni a világra, hogy az számítson, annak legyen súlya, amit letesz az ember az asztalra, hogy az alkotás, a teremtés számítson, hogy amit létrehozol, azt ne csupán önmagad örömére, megelégedésére tedd, hanem magáért a gondolatért, az eszméért, a kultúráért, a közért, ha úgy tetszik az Istenért!
Hölgyeim, uraim, nekem ünnep, ha azokra az évekre gondolok. Köszönöm ezt az ünnepet, mint ahogy köszönöm a szervezőknek, hogy újra itt lehetek Önökkel, és közösen ünnepelhetjük, az 1848-as márciusi napokat. Az ezeréves magyar történelem, talán legfelemelőbb napjait, amikor szegény és gazdag, nemes, polgár és paraszt, magyar vagy épp szlovák egyként, nem egymás ellenébe tudta feltenni a Petőfi által megfogalmazott kérdést: „Rabok legyünk, vagy szabadok?” Ó, tudom sok más kérdés, talán ennél még súlyosabbak is megfogalmazódtak akkortájt. Megfogalmazódott a nemzet óhajtásának 12 pontja, megszületett a Nemzeti Dal, Petőfi, Kossuth, Wesselényi, Jókai, Széchényi és a többi szellemi nagyság csak úgy ontották magukból a szebbnél szebb országot építő, nemzetmegtartó gondolatokat. Hirdették az anyanyelv fontosságát, az anyanyelven való oktatás és igehirdetés megerősítését. Küzdöttek a magyar nyelvű tudományos élet megszilárdításáért, a magyar nyelvű lap és könyvkiadás természetessé tételéért. Harcoltak a magyar közéletért, mert tudták és hitték egy nemzet ereje, attól függ, mennyire képes, a közös anyanyelven, a közös akarat megfogalmazására. Ennek ellenére, tudván mindezeket, én mégis, egy első hallásra idejemúlt, kissé patetikus, anakronisztikus kérdésre keresem a választ: „Rabok legyünk, vagy szabadok?”
Kossuthék szabadságot hirdettek, így nem véletlen, hogy elsőként a politikai nézeteiért a pesti fogdában raboskodó Táncsics Mihály szabadlábra helyezését követelték. És a monarchia rendíthetetlennek tűnő hatalma meghátrált. Táncsicst kiengedték. Petőfi kérdésére utalva próbáljuk meg értelmezni azt, hogy egyáltalán mi is az a szabadság? Mi szabadok vagyunk? Mivel nem tudunk olyan esetről, hogy valaki közülünk, apáink, vagy fiaink közül, például az illavai börtönben raboskodna, mert nem ért egyet a Radičová-kormány politikájával, úgy tűnik szabadok vagyunk. De a szabadságnak sok olvasata van. A lelkünk mélyén, döntéseink alkalmával, mindennapi viselkedésünk közben szabadok vagyunk?
Ünnepelni jöttünk a forradalmat, amely egyenrangúvá tette a magyart. Nemzeti színű kokárdát tűztünk zakónkra, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk, a sokakra, az ezrekre, akik a vérüket, az életünket adták Perednél, Izsánál, Komáromnál, Pozsonynál vagy épp itt Érsekújvárnál. Emlékezni jöttünk azokra az anyákra, akik a különböző nyertes, vagy vesztes csatákban elvesztették, férjüket, fiukat, hogy mi méltatlan utódok szabadok legyünk. És akkor most még egyszer kérdem, ha mi itt mindnyájan, fájdalmas, de mégis felemelő módon megkaptuk a szabadság lehetőségét, mi szabadok vagyunk? A szabadság árát elődeink drágán megfizették, élünk vele? Élünk az Isten nagy kegyelméből megadatott és a földi hatalmasságoktól megszerzett jogainkkal? Ha élünk velük, akkor miért van az, hogy egyre több magyar gyermek jár szlovák iskolába, miért van az, hogy alig ezren, vagy még annyian sem kérték – miután a törvény lehetővé tette – nevük visszamagyarosítását? Miért van az, hogy otthon magyarul beszélünk, de munkába menet nem Új Szót, hanem Nový čast vásárolunk, miért van az, hogy a hivatalokban, a rendőrségen, a postán, az orvosnál és a munkahelyen sokszor eleve szlovákul szólalunk meg. Mi az a belső kényszer, ami nem engedi, hogy bátran, természetes módon használjuk őseink nyelvét. Sokszor ki sem próbáljuk, magyarul nem értenénk-e szót. Mintha szégyellenénk Kossuth nyelvét, vagy „csupán” félünk azt használni, s aki fél az lehet szabad? Hogy félreértés ne essék, nem a szlovák nyelvvel van bajom, vagy a szlovákokkal szemben volna valami neheztelnivalóm, de az angol a spanyol, a francia mindig az anyanyelvén próbál szót érteni a másikkal, legyen bárhol is a világban, még itt Szlovákiában is, s ha nem megy, csak akkor keres valami más nyelvet, egy közösen ismert nyelvet és így van ez jól. Az angol mindenesetben angolul kéri ki a sört, itt, Újvárban is, s ha nem megy vele semmire, csak utána mondja: „Prosím si pivo!” Ettől a magatartástól, a mi identitástudatunk, a mi anyanyelvünkbe vetett hitünk, fényévnyi távolságra van. Miért? Pedig a magyar, a világ egyik leggazdagabb, legnehezebb nyelve. Tudjuk, azt is, hogy minél gazdagabb egy nyelv, annál gazdagabb, mélyebb, árnyaltabb a gondolat is. És ezt a kivételes örökséget, ezt a nagymamáinktól, édesanyáinktól kapott felbecsülhetetlen kincset akarjuk, hagyjuk elveszejteni? Hamarosan népszámlálás lesz Szlovákiában. Vajon hányan fogják magyarnak vallani magukat Rákóczi Ferenc, Szenci Molnár Albert, Pázmány Péter, Csontváry Kosztka Tivadar, Jókai Mór, Vámbéry Ármin, Madách Imre, vagy épp itt, Czuczor Gergely, Kassák Lajos szülőföldjén? A népszámlálási kérdezőbiztosok, amikor azt a kérdést fogják feltenni melyik az első nyelv, például a hivatali érintkezésben, vagy mondjuk a munkahelyen, hányan fogják beíratni a magyart?
Az ünnep kötelez. Dicső elődeink öröksége, hagyományunk, kultúránk kötelességeket ró ránk. Nem bújhatunk ki a felelősség alól, mindnyájunk közös felelőssége, a jövő milyensége. Járjunk jó példával elől, ne csak itt az ünneplésben e zárt falak között, de kint az utcán, a hétköznapokon is. A politikai foglyot, a magyart engedjük ki lelkünk mélyéről. Kossuth megálmodta a Duna menti országok unióját, és lett belőle egy nagyobb, Európa Unió. Próbáljunk örülni neki, és hinni a demokrácia erejét, hogy hihessük a szabadságot. Azt a szabadságot, amelyben természetes az elődök szokásainak, kultúrájának megőrzése, megismerése és tovább fejlesztése, a szabadságot, amely nemcsak, hogy hagyja az anyanyelv használatát, de meg is követeli.

A ’48-as forradalom üzenete a: „Legyen béke, szabadság, egyetértés és testvériség!” hassa át szívünket, lelkünket és hittel teli szívvel vívjuk meg saját belső forradalmainkat, és ha úgy érezzünk sok-sok vesztes csatát, kell is elszenvednünk, akkor se adjuk fel. Most immáron nem én, de a két legnagyobb magyar hazafi, Kossuth és Széchenyi kér Önöktől, örökbefogadást!
Hodossy Gyula

(Elhangzott Érsekújvárott, március 15-én)