Sötét volt már, és esett

Alex a kisautójával játszik, anya vizet forral, közben egyre nyugtalanabbul szívja a cigit.

Ez a nap is olyan, mint a többi. Nincs benne semmi rendkívüli.

A lakás szép, a víz forr, a kisfiú elvan egyedül is.

Snitt.

Hazajön a férj, meglocsolja a rózsákat. Arcán fájdalom. Felesége bent a házban. Egyedül. A kisfiú kulcsra zárt szobája. Férj és feleség külön ágyban alszik. Csend. Hideg csend. Aztán kezdődik minden elölről. Vagy folytatódik, ami tegnap abbamaradt. Tépelődés, önmarcangolás, gyötrő látomások kimerítő sorozata. Gyógyszerért nyúl a nő. Látni akarja egyetlen fiát.

„Ne akard látni!” – szól a férfi.

Vörös színű lepel alatt a kocsi.

Vércseppek a konyhai mosogatóban.

Férj és feleség között fájó elidegenedés. Nemhogy összebújni – szót váltani sem tudnak egymással. Teljes idegösszeomlás határán a nő, lelki beteg a férfi.

És megint a kisfiú kulcsra zárt szobája.

Alex nincs. Már csak a képe van, a laborból hazahozott dobozban. Amúgy láthatatlan.

Jött a férfi. Talán egy fárasztó nap után haza a laborból. Esett. Vizes volt a fű a ház előtt. Már sötét is volt. Minden olyan gyorsan történt. A kisfiú hirtelen az autó elé lépett.

„Nem láttam!” – őrjöng a férfi.

„Bármit is tettél, csináld viszsza!” – könyörög a nő.

A gyerek szobájában alszik a férfi. Sír. Napokkal a tragédia után.

„Én nem láttam. Nem láttam!”

„Tudom.”

Stílusosan berendezett lakásban kihűlt kapcsolat. A férj rezzenéstelen arca. A nő kétségbeesett tekintete. Hogyan folytassák? Mivel folytassák? Folytassák egyáltalán? Van értelme? Melyiküknek van hozzá ereje?

„Most már csak mi vagyunk. Te meg én” – mondja egyikük. De hallja-e a másik? Akarja-e hallani?

Most látszom, most nem látszom. Szász Attila (1972) harmincperces rövidfilmje, amelyet az idei Magyar Filmszemlén láthatott először a közönség. Megrázó film. Igaz film. Szép film. Fél órában egy mélységesen tiszta, fájdalmas történet. Nincs benne sok szöveg. Itt inkább a képek, a gesztusok, az arcok beszélnek. Fekete Ernő és Létay Dóra kifejező arca. Keményffy Tamás kamerája azt is kivetíti elénk, amiről a lelkük beszél. A láthatatlant teszi láthatóvá, érzékelhetővé, egyértelművé. Díszlet és jelmez: Bárdosi Ibolya. Az ő révén is minden a történetet szolgálja. Pontosan, egységesen.

Szász Attila első filmje ez. Szokatlan pálya az övé. Előbb az Oxford Brooks Universityn tanult marketinget, számvitelt és üzleti életet. Természetesen angolul. Aztán felvették producer szakra. Filmkritikákat írt, filmforgalmazó céget alapított, tévéműsorokat vásárolt, filmfesztiválokra járt, és most elkezdett rendezni. Munkája láttán máris megállapítható: tud történetet mesélni, feszültséget teremteni, komponálni és színészeket vezetni.

Fekete Ernő és Létay Dóra hiteles arcok a filmben. Kiváló játékosok. Külön-külön is, meg együtt is. Minden rezzenésük, még a legapróbb megnyilvánulásuk is tartalmat hordoz. Itt nincsenek üresjáratok, itt minden másodpercnek súlya van. Nem fogják a kezünket, mégis velük megyünk.

Messze.

Az érzelmek legsűrűbb sűrűjébe.