Sötét mese neonfénnyel

Ez egy ősi perzsa mese, később tették át kínai környezetbe, és a Puccini-opera óta ismeri a nagyközönség. Turandot egy „jégkirálynő”, feladványokkal teszteli kérőit, és aki egyet is elvét a háromból, annak máris repül a feje. Bizalmatlan a férfiakkal, képtelen szeretni, mert anyját annak idején megerőszakolták, ami miatt a kislánya születése után öngyilkos lett. Kalafnak sikerül megfejtenie a némi képzelőerőt igénylő feladványokat, de Turandot visszatáncol, mégsem akar a felesége lenni. A fiú ekkor kitalál neki is egy fejtörőt, amivel sokat kockáztat. 

A Nová scéna vezetése Szöulban látott egy Turandot-musicalt, bizonyos Jang Soyeong és Lee Haeje művét, amely 2010-ben született és óriásit futott. Akinek van némi fogalma az ottani közízlésről, sejtheti, hogy a siker titka Koreában a túldíszített előadásmódban, a szirupos hangszerelésben, a túlspilázott érzelmekben és a vattacukros körítésben rejlik. Nos, mindebből semmi sem maradt Alföldi Róbert rendezésében. 

Kezdjük a színpadképpel. Piros, kék és fekete dominál benne, Mondrian képeire emlékeztető geometriai formákat látunk, a fényes felületek viszont mai, nagyvárosi fílinget árasztanak. Az alul-felülrendeltségi viszonyokat is szépen ki lehet velük fejezni, Turandot egy kék pulpituson áll, amikor királylányként rendelkezik, és lesétál a lépcsőn, amikor átmegy toporzékoló kislányba. A leereszkedő falak néha csak pár centire landolnak a szereplőktől, ilyenkor a néző felszisszen. A díszletelemeket neoncsíkok keretezik, ezek az előadás során többször váltják a színüket, néha villognak is, jól lehet velük érzelmeket kifejezni. Kálmán Eszter díszlettervező optikailag kiszélesítette a teret, ez az aránylag kis színpad sosem tűnt még ekkorának. Martin Kotúček jelmezei egyszerre fantáziadúsak és letisztultak, az összhatás minimalista, az apró nüanszok mégis musicalszerűvé teszik az összhatást. 

A zenei részt is alaposan megreformálták, az európai fülhöz igazították. Kikerültek belőle az előre felvett szintetizátoralapok, amelyekre az eredeti verzióban csak pár hangszert kevertek. Itt végig népes élő zenekar játszik, a dallamíveket széttördelték, drámai vonósokkal és rockos gitárokkal spékelték meg a hangzást, ami Ľubomír Dolný karmester és zenei rendező érdeme. A szereplők nem frazíroznak feleslegesen, és a csupaszabb előadásmód kifejezetten jót tett a daloknak. Talán egy-két „slágergyanús” szerzemény van az egész darabban, másnap már nem tudunk mit dúdolgatni, mert nem ragadnak a fülbe a betétdalok. Amelyik igen, az csupán azért, mert innen-onnan ismerős lehet a dallam, de csak azoknak, akik emlékeznek mondjuk a Talk Talk együttes Dum Dum Girl című, világslágernek korántsem nevezhető dalára a nyolcvanas évekből, vagy a Salt-N-Pepa Push It-jának fő témájára, ilyesmikre. 

Az általam látott szereposztásban Turandotot Lenka Fecková énekli, aki egyszerre idézi Cyndi Laupert és Kate Busht, pedig nem is élt még, amikor ezek ketten a csúcson voltak. Kalaf szerepében Patrik Vyskočil inkább egy rocker figuráját hozza, szintén a nyolcvanas évekből, a powerballadák fénykorából. A belé titokban szerelmes szolgálólányt a vietnámi származású Romana Dang Van, illetve Lenka Machciníková alakítja, én utóbbival láttam az előadást – a finom, érzékeny nő és az áldozatkész rajongó egyszerre volt meg benne. 

A többi karakter is jól ki van találva, a félelmetesre maszkírozott Árva Dávid például egészen vérfagyasztó hatást kelt a Halálkirály szerepében. A négy udvari kancellár, Ping, Pong, Peng és Pang pedig szinte főszereplővé lép elő egyes jelenetekben. A maszkjuk Jokert idézi – aktuális utalásként –, a mozgásuk, beszédjük vicces, ők képviselik a humort az előadásban, de sejthető róluk, hogy bármilyen gonoszságra képesek, ha úgy adódik. A mellékszereplőknek is jut egy-egy „ária”. Kiemelkedik közülük Martin Kaprálik, aki egy kicsit talán fiatal Timur, a száműzött király szerepére, még belisztezett hajjal is (közte és a fiát, Kalafot játszó Patrik Vyskočil között civilben alig tizenöt év a korkülönbség), de abban a három percben, ami jut neki, tényleg aggódunk az életéért. 

Egy musical, amelyben a szereplők közti viszonyokat csehovi módon elemezték. Alföldi eléri, hogy hús-vér embereket lássunk a színpadon, miközben maga az előadás tele van stilizációval. Csak egy példa: amikor Liu, a szolgálólány felvágja az ereit, mert csak így mentheti meg Kalaf életét, piros szalagok jelképezik a csuklójából kibuggyanó vért. „Normális esetben” csóválnánk a fejünket, vagy mosolyognánk ezen, itt azonban helye van a szimbólumnak, szépen beépül a jelenetbe, és nemcsak azért, mert az ázsiai színházi nyelvet idézi meg vele a rendező. Egyfajta ünnepélyes hangsúlyt kap az önmagát feláldozó szereplő: felmagasztosul, hőssé válik – ez jelenik meg vizuálisan is. 

Az eredeti, koreai Turandotban nincs sok tánc, ebben az európai ősbemutatónak tekinthető előadásban viszont igen. Gergye Krisztián koreográfus sokat dolgozott már Alföldivel, szerencsére Pozsonyba is őt hozta magával a rendező. A négy csetlő-botló, de veszélyes kancellár mozgásában burleszkelemek dominálnak, a tánckar nem tolakodó, inkább aláfestő jelleggel működik. Bravúros kunsztok helyett hangulatot teremtenek, elemlámpákkal világítanak, szappanbuborékot fújva sétálnak, hullámzást imitálnak, nyugtalanságot generálnak, élő pajzsot képeznek egy-egy szereplő körül, szóval úgy működnek, mint a minden részt kitöltő víz. 

Mert azt el is felejtettem mondani, hogy a történet egy víz alatti királyságban játszódik...