Sophie szembeszáll Hitlerrel

Julia Jentsch bravúrosat alakít Sophie Scholl szerepébenEgy müncheni egyetemista, aki szembeszáll Hitlerrel: Sophie Scholl. Huszonegy éves. Barátnőjétől búcsúzik a kapuban, átvág az utcán, siet a társaihoz. Bátor, határozott lány. Bátyjával, Hansszal Hitler-ellenes röpiratokat terítenek az egyetemi folyosón. Halálos csend van, folynak az előadások, ez az a néhány perc, amikor senki nem látja őket. Sophie és Hans ügyesen végzik önként vállalt feladatukat. Kiürül a két bőrönd, már csak az utolsó kupacot kell kirakni a megfelelő helyre. Sophie még arra is talál időt, hogy lesöpörjön a magasból egy nagy halom nyomtatványt. Száll a sok papír, a náci rendszert bíráló röplap az egyetem aulájában, Sophie és Hans már kifele tartanak az épületből, amikor a gondnok meglátja őket, és onnantól fogva nincs menekvés. A két testvért letartóztatják, és ez vár társukra, Christophra is, akit egy Hansnál őrzött levél alapján visz el a rendőrség.

Döbbenetes képsorok.

Sophie Scholl egy ravasz észjárású, felkészült kihallgatótiszthez kerül – Fred Breinersdorfer remek forgatókönyve a Németországban ismét nyilvánosságra került perirat alapján –, aki több napon át faggatja a lányt. Ritkán lát a néző ilyen feszült kamaradrámát a vásznon: Sophie és vallatója között elképesztően fényes szópárbaj zajlik (és a kihallgatás dramaturgiája is tökéletes!). A lány természetesen tagad. Rezzenéstelen arccal, utolérhetetlenül hazudik. Nincs egy pillanata sem, amikor kételyt ébresztene a tapasztalt tisztben, állíthat neki bármilyen csapdát a férfi, a lány végig átlát rajta, a legrejtettebb gondolatát is nyomon tudja követni. Tehát nem bukik le. A néző már azt hiszi, megússza a büntetést, sőt még a bátyját is kimenti a Gestapo karmaiból, amikor hirtelen előkerülnek a terhelő bizonyítékok, és a tagadás már értelmét veszti.

Döbbenetes pillantok.

A férfi arcára kiül a „lebuktál!” kéjes mámora, a lány viszont mégsem omlik össze. Ő továbbra is „győztesnek” érzi magát, hiszen megtette, amit szent meggyőződése szerint meg kellett tennie. Az eszmét, amelyért minden veszélyt felvállalva küzdött, nem fogja megtagadni. Ebben a helyzetben neki már csak egy feladata van: bátyja és társai megmentéséért a lehető legtöbbet magára vállalni, hiszen a halálbüntetést már nem fogja elkerülni.

Ettől a pillanattól pedig már nem a bűnösség elfogadása vagy bizonyítása a tét, hanem a hitleri rendet kiszolgáló és bátran elutasító két ember szellemi párbaja. Két világnézet, két életfelfogás összecsapása. Ebben a harcban természetesen csak Sophie lehet a győztes, nézeteiben, a humánumba vetett hitében nem tudja megingatni senki. Még látszólag sem, egy ilyen helyzetben, amikor már a puszta élete forog kockán. Sophie-t nem lehet meggyőzni, a nemzetiszocialista eszméknek nincs nála nagyobb ellensége. A kihallgató tiszt sem egy elvetemült állat. Nem akarja eltiporni a lányt, csak ő vakon követi a Führert, ugyanolyan meggyőződéssel és vehemenciával áll ki az elvei mellett, mint Sophie Scholl. Felfogni sem tudja, hogyan vallhat egy ilyen okos, komoly felkészültségű lány náciellenes nézeteket. A kihallgatás során voltaképpen meg is szereti őt. Hatalmából eredően fel is kínálja neki a szabadulás lehetőségét. Szinte a fejébe veri a szöveget, hogy mit kell vallania ahhoz, hogy elkerülje a kivégzést. S bár Sophie Scholl nem akar mártírrá válni, nem készül meghalni, marad az, aki. Tiszta, elvhű, nézetei mellett mindvégig kitartó, méltóságát megőrző, becsületes ember. Sziklaszilárdsága mögött akkor látjuk újra az érzékenységét végig finoman leplező, törékeny lelkű lányt, amikor megtudja: már csak percei vannak hátra. Akkor majdnem elájul.

Döbbenetes látvány.

Sophie Scholl guillotine alá hajtja a fejét. A csattanás pillanatában fekete a vászon. És már fekete is marad. Mert ugyanígy végzi Hans és Christoph is.

1943. február 22. Münchenben kivégeztek három egyetemistát.

Nem ez az első film, amely az ő történetüket dolgozta fel. Michael Verhoven A Fehér Rózsa, Percy Adlon pedig Az utolsó öt nap címmel vitte vászonra Sophie Scholl igazát. Marc Rothemund pontosan tudta, mire vállalkozik, amikor belevágott a filmbe. Sophie Schollt valóságos nemzeti mítosz övezi Németországban. Hogy alkotása végül is kiválóan sikerült, azt az is jelzi, hogy tavaly az Európai Filmakadémia és a Berlinale őt jutalmazta a legjobb rendezés díjával. Nem egy hőstörténetet dramatizál a vásznon, hanem egy igaz emberi történetet kínál a lehető legegyszerűbb eszközökkel. Nincsenek benne öncélú jelenetek, sosem látott képi megoldások, és mégis minden képsora lebilincselően izgalmas, értelemre és érzelemre egyszerre hat. Köszönhető ez természetesen a náci rezsim Szent Johannáját sodró erővel, igazul megformáló Julia Jentschnek is, aki az egész filmet elviszi a vállán. Eléri, amit színész csak ritkán érhet el: még azok az epizódok is róla szólnak, amelyekben nem is látjuk őt. Megérdemelten díjazta alakítását az Európai Filmakadémia és a berlini fesztivál: a lelkét adta Sophie Schollnak.

És bizonyára a lelkét adja Őfelsége pincérének is, hiszen a nagy tehetségű fiatal színésznő ezekben a hetekben már Jiří Menzel készülő filmjében játszik, Oldřich Kaiser partnereként.

Utóiratként pedig csak annyit: kivételes emberábrázolásának köszönhetően a Sophie Scholl az idei Oscar-díjat is elnyerhette volna. Ott volt a legjobb öt között. Lehet, hogy csak egyetlen szavazaton múlott.