Sok mindent tett Nurejevért

Bár nem előzmények nélkül, hiszen ő maga is tanult táncolni, jókora vargabetűvel kötött ki a balett világában. 
Az olajiparban dolgozott, vegyipari gépészmérnökként kútfúrásokhoz is kijárt. 

Bokor Roland ma, egyedüli magyarként Gyagilev-díjas producer és a Rudolf Nurejev nevével fémjelzett budapesti Nemzetközi Balettverseny alapító igazgatója. 

Hogy mi minden írható még a neve mögé? Produkciós menedzserként a nemzetközi komolyzenei élet olyan nagyságaival dolgozott, mint José Cura, Andrea Bocelli, Lorin Mazel, Ennio Morricone, José Carreras, Placido Domingo. Újraalapítója volt a Szegedi Balettnek, társszerzője volt Luciano Pavarotti Kreml-beli koncertjének, a Casino de Paris-ban a Figaro házasságát jegyezte impresszárióként. A Nurejev Balettversenyt egy évvel a világhírű táncos halála után, 1994ben tette sínre. Azóta többször is megszervezte, 2019 tavaszán – ötéves kihagyás után – vért izzadva indítja újra A klasszikus férfitáncos dicsérete címmel, több mint húsz ország hatvan-nyolcvan ifjú tehetségével számolva. 


Hol találkozott először Nurejevvel? A Magyar Állami Operaházban, ahol 1990-ben karmesterként lépett közönség elé? 

Csak az év stimmel. 1990-ben ismerkedtem meg vele, de nem Budapesten, hanem Veronában, ahol Aschenbachot táncolta a Halál Velencében című Thomas Mannregény Flemming Flindt alkotta koreográfiájában. Ott beszélgettünk az élete folyásáról. Kérdeztem tőle, mit tervez a következő éveire, s akkor mondta, hogy június végén koncertje lesz Bécsben. Telefonon később is beszéltünk már egy New Yorkban élő barátom révén, aki restaurátorként állította helyre Rudi könyvtárszobáját. Veronába csak azért mentem, hogy személyesen találkozzam vele, és több külföldi barátjával együtt engem is meghívott az előadás utáni vacsorára. De annak is volt egy váratlan momentuma. Mivel tizenhárman ültük körbe az asztalt, felszólította a társaságot, hogy egyvalaki álljon fel, és menjen el. Így maradtunk tizenketten. Babonás volt. 

A karmesteri pálcát Herbert von Karajan biztatására vette a kezébe. Nem kis pályamódosítás akart ez lenni a részéről. 

Igen, Karajan mondta neki, hogy: „Fiacskám, ha sokáig akarsz élni, hagyd a francba a balettet, és dirigálj!” Rudi pedig, mivel a színpadi jövőjét akarta meghosszabbítani, megfogadta a világhírű karmester tanácsát. Veronában, a vacsora után megkérdeztem tőle, készül-e majd a bécsi koncertjéről hang- vagy filmfelvétel? Mondta, hogy nem. És ott, helyben megkaptam tőle a jogot erre a lehetőségre. Kis stábbal napokig filmeztük aztán a próbáit, és készült is vele pár fantasztikus interjú. Rögtön a bécsi koncert után meghívtam őt Budapestre dirigálni, s a Faigloni zenekarral nagy sikert aratott az Operaházban. Prokofjev és Stravinsky műveit vezényelte, s ezek a zenék a lábában voltak. Minden taktust, minden pillanatot ismert, annyira belőle fakadt az egész. A budapesti koncertet megelőzően már szóba hoztam neki a Cristoforót, amelyet Amerika felfedezésének 500. évfordulójára készített elő az Operaház balettegyüttese. És hogy szeretném, ha táncolna benne. Elvállalta. Én akkor a nemzetközi menedzsment vezetőjeként dolgoztam az Operaházban, és emlékszem, egy Bécs melletti kis kastélyban írtuk alá a szerződést. Koreográfusa is lehetett volna a darabnak, de három-négy hónapra nem tudott volna idejönni, annyi ideje nem volt, ezért aztán az Angyal szerepére kértem fel. 

Ő már akkor sejtette, hogy halálos beteg? 

Tudta. Nagyon régen. 

Nem volt benne halálfélelem? 

Én csak deprimáltságot láttam benne. De a színpad közelében azonnal felspannolta magát. Gyógyszereket szedett. Ritkán mozdult ki a szállodai szobájából. Éjjel-nappal az orosz televízió adását nézte. Masszőr járt fel hozzá. Néha mondta is, hogy mindene fáj. Légzésproblémai voltak. Időnként nehezen mozgott. Mindebből mégsem látszott rajta semmi. 

A táncosok hogyan viszonyultak hozzá? Csodálattal lesték minden mozdulatát? 

Semmi nem villanyozta fel akkortájt a táncosainkat. Még egy ilyen világklasszis balettművész jelenléte sem. Pár ember tudta csak, hogy ki ő, a 20. század legnagyobb táncosa, de a többség arcáról inkább azt lehetett leolvasni, hogy: „Már megint betolakodott közénk valaki, akinek nem itt a helye.” Rudi természetesen tudta, hogy kevesen vannak tőle meghatódva, de becsülettel végigcsinált mindent. Visszafogott volt, mindenkihez nagyon kedves, alázatos. Háromszor jelent meg a darabban, kétszer táncolt az előadásban. 1992. február 28-án és március 1-jén. A két előadás közti napon Berlinben Carabosse szerepét táncolta saját koreográfiájában, a Csipkerózsikában. 

Beugrás volt? 

A budapesti premier napján, délután hívták őt Berlinből, hogy baleset érte a német táncost. Az előadás nem maradhat el, mondta. Másnap repülőre ült, este színpadra lépett Berlinben, reggel pedig visszajött Budapestre, és még egyszer magár öltötte az Angyal jelmezét. 

A balettverseny ötlete akkor, az alatt a másfél hónap alatt született meg, amit itt töltött Budapesten? 

Zavarta őt, hogy az orosz táncosok nem kapnak olyan lehetőséget Nyugaton, mint amilyet ő kapott, igaz, az egy váratlan szituációból, az emigrálásából adódott. De mindenképpen támogatni akarta a fiatal tehetségeket, kaput akart nyitni előttük a világra. Hogy a menedzserek, az impresszáriók, a színházigazgatók vegyék észre, fedezzék fel őket. Budapestet szerette. 1958-ban, a Kirov Balett ifjú titánjaként autóbuszos konvojjal utazott Bécsbe, Budapesten keresztül, a Világifjúsági Találkozóra, de az alatt a két óra alatt, amit a városban töltött, nagyon jól érezte magát. „Csináljunk egy balettversenyt Budapesten – mondta lelkesen. – Én leszek a zsűri elnöke, fizetem a díjakat, és bemutatkozási lehetőséget teremtünk nagyon sok fiatalnak.” Az ő ötlete volt az is, hogy a neve alatt fusson a verseny, ami kuriózumnak számított akkoriban, hiszen sehol a világon nem volt még egy olyan balettverseny, amely egy művész nevét viselte volna. 

Nurejev már nem élt, amikor ön meghirdette az első balettversenyt. 

Halála egyéves évfordulóján volt a verseny. Papírforma szerint most lenne a tizenharmadik, de csak a hetedik lesz, nem volt rá pénz. Más országokban benne van az állami költségvetésben egy ilyen verseny, nálunk nem. Most sem volt könnyű szponzorokat szerezni. Pedig csak mi, magyarok rendezhetünk Nurejev Balettversenyt. A svájci Rudolf Nurejev Alapítvány meg akarta tiltani, hogy használjam Nurejev nevét a rendezvényhez, pedig papírom van róla, hogy Rudi engem bízott meg vele. Három évig tartott a bírósági per, de nyertem a svájciakkal szemben. 

Milyen embernek ismerte meg az alatt a másfél hónap alatt Nurejevet? 

A híre nálunk is megelőzte. Kibírhatatlannak, elviselhetetlennek, agresszívnek írták le sokan. Én ilyet egyáltalán nem tapasztaltam. Mi végig remek, baráti viszonyban voltunk. Előfordult, hogy éjjel háromkor telefonált, hogy rosszul érzi magát, hívjak neki orvost. Vagy hogy vigyek neki kefirt. Szerencsére nem laktam messze a szállodától. Én csak pozitívan tudok nyilatkozni róla. Érzékeny, jószívű emberként maradt meg bennem. 

Táncosként Budapesten lépett utoljára közönség elé, később már csak karmesterként tevékenykedett. A párizsi Operában trónszékről dirigálta az asszisztense által betanított Bajadér-próbákat. 

Tíz hónappal a budapesti bemutató után halt meg. Amikor elváltunk Budapesten, már érezhető volt, hogy közeledik a vég. 

Csak összegzésképp: az ön meghívására vezényelt Budapesten, öntől kapta meg az Angyal szerepét, újabb évfolyamához érkezik a Nurejev Balettverseny, amelyen szlovákiai táncosok is rendszeresen részt vesznek, és a bécsi koncertjét is ön jelentette meg lemezen. 

Ez utóbbiról még annyit: amikor a német ZDF csatorna megtudta, hogy Rudi koncertre készül Bécsben, megkeresték a jogok megvásárlása miatt. Azt mondta: „Lekéstetek!” És nem árulta el, hogy velem kötött szerződést. 

Julie Kavanagh csaknem ezeroldalas Rudolf Nureyev című könyvébe, amelyet az Európa Könyvkiadó jelentetett meg, ön írt tizenegy oldalas Utószót Ahogy én látom címmel. Könnyen megadta rá az engedélyt a New York-i kiadó? 

Julie Kavanagh megkeresett telefonon, hogy Budapestre érkezik anyagot gyűjteni Rudi nálunk töltött másfél hónapjáról, és beszélni szeretne velem. Találkoztunk is többször, a Rudival kapcsolatos összes emlékemet elmeséltem neki. Úgy váltunk el, hogy minden magyar és sok más vonatkozású anyagot megkapott tőlem, amire szüksége volt. Miután megjelent a könyv külföldön, kérdeztem tőle, kiadható-e magyar nyelven? És miután az is sínre került, felvetettem neki, hogy mit szólna hozzá, ha Utószót írnék a magyar kiadásba. Elküldtem neki is, az amerikai kiadónak is az anyagot, rábólintottak, de abba már nem mentek bele, hogy itt készült fotókkal is gazdagítsuk a kötetet. 

Nurejev személyes tárgyaiból is őriz nem keveset. 

Mindent itt hagyott a szállodai szobájában. Azt mondta: „Csinálj vele, amit akarsz, nem viszek el semmit!” Négy kofferrel érkezett, rengeteg ruhával, piperecuccal, balettgyakorlatokhoz szükséges felszereléssel. Vihetném mindezt egy nagy árverésre, minden darab kapós lenne. A karmesterpálcáját is nekem ajándékozta az itteni koncertje után. Szerette a harsány színeket. Itt egy kötött gyakorlónadrágja… teljes színorgia! Kaptam tőle egy bordó balettcipőt, egy fehér balettcsizmát, bojtos, díszes, ezüstszálas sapkákat, itt a kedvenc lila trikója, és itt vannak a gyógyszerei is, naponta négyszer egy tabletta, étkezés előtt. 

Mivel váltak el Budapesten? 

Hívott, hogy látogassam meg őt a szigetén, Nápoly közelében. Oda nem jutottam el, de a temetésén, Párizsban ott voltam. Az Operában volt felravatalozva, és az orosz temetőben helyezték örök nyugalomra. De van itt még valami! Erre is nagyon büszke vagyok. Egy levelezőlap, amelyet a Magyar Posta bocsátott közre Kass János különleges grafikájával, az első Nurejev Balettversenyre. Ez is az én ötletem volt. Örülök, hogy megvalósult. És most minden napom, minden percem arról szól, hogy Budapesten jövőre ismét lesz Nurejev Balettverseny.