Sok hűhó majdnem semmiért

Eleve fura, hogy minisorozatnak titulálják, hiszen a két, egyenként 100 perces rész két mozifilmet is kitesz. Talán azért nem merték három részre vágni, mert attól féltek, a harmadikat már kevesen néznék meg? Ebbe a kétszáz percbe viszont csak a pozsonyi koronázási ünnepségig fért bele a királynő élete, azaz 24 éves korában búcsúzunk attól a Mária Teréziától, aki később hozott fontos, forradalmi döntéseket.

Az alkotók, élükön Robert Dornhelm (temesvári születésű) rendezővel persze már jó előre közhírré tették, hogy elsősorban az ifjú hölgy jellemfejlődése, a legendás uralkodó eszmélésének időszaka érdekelte őket. Nos, ez minket is érdekelt volna, de a maratoni filmhosszhoz képest keveset tudtunk meg róla. A cseh forgatókönyvíró, Miroslava Zlatníková ráadásul elkottyantotta a szintén harmatgyenge werkfilmben, hogy mivel Mária Terézia fiatalkoráról kevés információ maradt fenn, szabad kezet kapott, azaz olyannak ábrázolhatta, amilyennek elképzelte.

Vagyis nem történelmi film született, hanem dramaturgiai bakiktól hemzsegő mese, amelyet telezsúfoltak politikával. A legbizarrabb példa erre az a jelenet, amelyben a császárné szülés közben érdeklődik, mi a helyzet a poroszokkal, sőt, két nyomás között véleményt is nyilvánít a nemzetközi helyzettel kapcsolatban. Az még hagyján, hogy országlási teendői miatt be sem néz beteg gyermekéhez, ám később a halott kislányra sem borul zokogva, hanem kitántorog a szobából, ami teljesen életidegen reakció. Aztán egy huszárvágással ismét a szülőszobában vagyunk, hogy világra jöjjön a fiú utód, az említett politikai eszmecsere közepette. A hintójából sárba lépő Mária Terézia találkozása a nyomorgó parasztokkal, a lerongyolódott katonák előtt rögtönzött serkentő beszéd vagy a más nővel csókolózó férj erkélyről való bámulása pedig olyan arcpirító közhely, hogy nincs is kedvünk részletekbe bocsátkozni, mert az összes giccses filmes klisét sikerült beledolgozni ezekbe a jelenetekbe.

A bécsi udvarban forgolódó többi szereplő eléggé egysíkú, a színészeknek – néhány kivételtől eltekintve – nem volt idejük/alkalmuk a karakterformálásra.

A monumentális látványvilágról előzetesen szintén ódákat zengtek az alkotók, de sajnos itt is inkább nyögés lett a vége a nagy akarásnak. A legirritálóbb példa a digitális háttérként megjelenő pozsonyi vár, amely néhány másodpercig szerepel csak a képernyőn, de ennyi is elég, hogy konstatáljuk: bőven lett volna még munka azzal a látképpel.

A tévéfilm műfaja sokat fejlődött a Sissi óta, az 1955-ös film azonban lazán übereli ezt a produkciót, még úgy is, hogy Romy Schneider gyengébb színésznő volt, mint a Mária Teréziát játszó Marie-Luise Stockinger. Ott ugyanis minden jelenetnek volt csattanója, minden karakter ki volt találva, és a kosztümök sem csak a divatbemutató-jelleget erősítették.

A Mária Terézia célközönsége az a generáció vagy népréteg, amely nem találkozott még a netflixes színvonallal, nem látott még huszonegyedik századi minisorozatot, és moziba is ritkán jár.