Sok fájdalom után óriási tragédia

Talán azért, mert földi létében ritkán volt boldog? Vagy mert azóta sem látott hasonló megjelenésű film-csillagot a világ? Netán azért, mert valós egyénisége mind a mai napig megfejthetetlen?

Ha csak az elmúlt pár évben róla megjelent könyveket, az életéről és pályafutásáról készült dokumentumfilmeket vesszük, egyszerűen arra a következtetésre jutunk: Romy Schneider fájdalmas életét képtelen megemészteni a világ. Ezért is élteti nagy erővel páratlan nimbuszát. A Bertrand Tessier rendezte Egy ikon utolsó napjai címmel forgatott portréfilm is azzal ér véget, hogy a színésznő halálának oka még mindig értelmezésre vár. Annak tudatában ugyanis, hogy a gyógyszerek és az alkohol együttes hatása alatt a szíve mondta fel a szolgálatot, beszélhetnénk öngyilkosságról, de ez így nem lenne igaz. Életrajzírói szerint Romy Schneider nem tudatosan vetett véget az életének. Őt a fájdalom, a fia halála miatt érzett mélységes fájdalom ölte meg. Ezt azok állítják róla, akik egészen közelről ismerték. A barátai.

Negyvenhárom éves volt csupán, amikor Laurent Pétin, életének utolsó társa 1982. május 29-én reggel párizsi lakásuk szalonjában, a karosszékben holtan találta őt. Először azt gondolta, még alszik. Pár perc múlva rájött: már senki nem tudja felébreszteni.

Michael Jürgens könyve, a Romy Schneider viharos élete első fejezetében van egy mondat, amely sok mindenre magyarázatot ad. A már halott színésznő kezében ott egy papírdarab, amelyen németül írva az áll: „Tedd zsebre a gyerekkorodat, és vidd magaddal, mert ez mindened!” Vagyis az életben soha semmi nem lesz még egyszer olyan szép, mint amilyen a gyerekkorunk volt, ezért kell megőriznünk annak emlékét, hiszen azt senki nem veheti el tőlünk.

Valóban csak a csodás gyerekkor jutott neki?

Bernard Pascuito nemrég megjelent könyvében, a Romy Schneider utolsó életében kikérdezi a pokolra szállás tanúit, részletesen elemzi a színésznő életének legapróbb mozzanatait. Egyféle boldogságra volt csupán teremtve, állapítja meg. Azt pedig a forgatókönyvírók által kreált történetekben élte meg. Saját élete, túl a sikerein, szépségén és fényes tehetségén traumákkal, fájdalmakkal, árulásokkal, gyötrelmes szívügyekkel és néma segélykiáltásokkal volt tele.

Romy Schneider a halálában talált olyan harmóniára, amelyhez életében nem jutott közelebb. Ha mégis, akkor sem szerencsésen 

– írja Pascuito, a France Dimanche egykori főszerkesztője, aki újságírói tevékenysége mellett Yves Montand, Annie Girardot és Jean-Paul Belmondo életrajzával került be a köztudatba.

Thilo Wydra német újságírót sem hagyta hidegen Romy Schneider tragikus elmenetele. Pár évvel ezelőtt Szerelem Párizsban címmel a színésznő Alain Delonhoz fűződő szerelmét emelte könyvbe. „Az egész életemet meghatározta – nyilatkozta Romy Schneider a francia sztárról. – Egészen új irányt szabott neki.” Mire Delon: „Öt évig éltünk együtt, de a szívemben örökre ott maradt.”

Ők ketten Párizs Orly repülőterén találkoztak először. A Sisi-láz akkoriban még mindig magas volt világszerte. Három rész után már készülőben volt a negyedik, de a címszereplő azt már nem vállalta. Tovább akart lépni a fiatal császárné cukormázas történetein. És tovább is lépett. Egy francia–olasz romantikus dráma mellett döntött, amelyben a partnerét is ő választotta meg. Csupa vonzó férfi fényképét tették elé, de csak a sokadiknál kérdezte meg, hogy ki ez? Delon volt a kiválasztott.

Hogy jól induljon a megismerkedésük, Delon gyorsan megtanult egy mondatot németül. Ich liebe dich. Ezzel várta bécsi partnernőjét a repülőtéren, miközben az elkényeztetett kislányt látta benne. „Tucatszépség, semmi eredeti! – állapította meg. – Hat hétig egy porcelánbabával fogok forgatni.” Romy Schneider sem hatódott meg a magabiztos franciától. „Túl jóképű, túl fiatal és túl jólfésült. Ő fog az ajkamra tapadni?” Tizenkétszer rontották el a csókjelenetet. Ebből lett aztán a nagy l’amour. 

A Christine után pedig évekkel később A medence. Ott viszont Delonnak volt döntő szava. Olyan partnernőre volt szüksége a filmbeli történet hiteles ábrázolásához, akivel már a valóságban is átélte azt, amit a mozivásznon kellett érvényessé tenniük. „Vagy Romy és én, vagy játssza más a szerepet!” – hangzott az ultimátum. Jacques Deray, a film rendezője nem mondhatott nemet a kérésre. A siker nem is maradt el. Pedig ők ketten, az egykor elbűvölő pár akkor már távolról figyelték egymás szerelmi életét. 1971-ben a Trockij meggyilkolásában játszottak ismét együtt, amely nem lett remekmű, és a régi láng sem lobbant fel köztük.

Luchino Viscontinak köszönhetően színpadon is összekerültek. John Ford Kár, hogy k… című darabjában a színésznő lenyűgözi a francia közönséget. 

Már nemcsak az én királynőm, hanem egész Párizsé! 

– jelenti ki büszkén Alain Delon. Történt mindez 1961 tavaszán, és 1972-ben Romy Schneider újra az osztrák császárnét alakítja, de már Visconti filmjében, a Ludwigban, amelyben sikeresen lerombolja a régi Sisi-imázst. Itt már az udvari etikettbe belemerevedett társadalom ellen lázadó nőt mutatja meg.

Sokat kutakodott Bernard Pascuito a réges-régi Romy Schneider-nyilatkozatok között. Talált is jó pár olyat, amelyekkel sok újat és érdekfeszítőt mondhatott el. Megdöbbentő és elgondolkoztató életutat fest meg csaknem kétszázötven oldalon. Az utolsó sorokhoz érve azt érzi az olvasó: egészen közel került egy kivételes lelkületű, sokszor megsebzett nőhöz, aki a világ egy legvarázsosabb színésznője volt.