Sbohem, Kájo!

Népszerűsége hat évtized alatt sem csökkent, az utolsó időszakban is sportcsarnokokat töltött meg Csehországban és nálunk is. Az idő előrehaladtával egyre ritkábban lépett fel, ezért koncertjei még nagyobb eseménynek számítottak. Az utóbbi években sokat cikkeztek egészségi állapotáról, de ezek zöme inkább találgatás volt, mintsem tényszerű információ, ő maga pedig nem szívesen beszélt magánéletéről, főleg a betegségeiről. 

Úgy tűnt, sikerült legyőznie a rákot, ám később vérképzési zavarokat állapítottak meg nála, úgynevezett mielodiszplasztikus szindrómát. Csak pár napja jelentette be, hogy akut leukémiában szenved. Amikor saját felelősségre hazaengedték a kórházból, legalább annyian kezdtek el aggódni, mint ahányan fellélegeztek. 

Karel Gott tegnapra virradóra meghalt – álmában, saját otthonában. És már most tudjuk, hogy állami vezetőnek kijáró temetést fog kapni. A csehek számára ugyanis sokkal többet jelentett bármelyik eddigi csúcspolitikusuknál, talán Václav Havelt leszámítva. Ne feledjük, hogy 2003-ban művészek egy csoportja őt javasolta cseh államfőnek. Ki tudja, mi történt volna, ha elvállalja ezt a „felkérést”, és tényleg lehetett volna szavazni rá. 

Karrierje során 42 alkalommal kapta meg a közönségszavazatok alapján odaítélt Aranycsalogány (Zlatý slavík) díjat, ebben abszolút rekordernek számít, soha senki nem előzi már meg. Mert soha nem lesz már ekkora sztárjuk a cseheknek. Ezt a zenefogyasztási szokások változását, a piac működését és a generációk közötti ízlésbeli szakadék szélesedését figyelembe véve merem állítani. Gott ugyanis egyszerre több nemzedéknek is örömet tudott okozni: évtizedeken át ugyanúgy rajongtak érte a nagymamák, mint unokáik. A legkisebbeket is elérte, gondoljunk csak a Maja, a méhecske (Včelka Mája) rajzfilmsorozat főcímdalára, vagy a Három mogyoró Hamupipőkének (Tři oříšky pro Popelku) című, minden téli szünetben levetített mesefilm betétdalára, amely több ponton felcsendül a történet során (Kdepak ty ptáčku hnízdo máš?). 

A hazai magyarság körében is magasan a legkedveltebb cseh előadónak számított. A mai hatvanasok -hetvenesek ugyanannyit kaptak belőle a két csehszlovák tévécsatornán, mint a magyar táncdalénekesekből a szintén két magyar állami adó jóvoltából. Azaz „elkerülhetetlen” volt, nem létezett olyan tévénéző, aki nem ismerte a legnagyobb slágereit. A rendszerváltás után született vagy szocializálódott szlovákiai magyarok pedig rajta kívül talán csak pár cseh előadót tudnak felsorolni, olyannyira távol kerültünk az ottani könnyűzenei történésektől. 

Karel Gott egy szakmailag meglehetősen alulértékelt, ám rendkívül népszerű műfaj talán utolsó valóban szuggesztív, nagy hatású előadója volt. Egy különleges tehetséggel megáldott táncdalénekes, aki ráadásul mindig mosolygott, ha fotózták, akivel élvezet volt interjút készíteni, mert szellemesen, okosan nyilatkozott. Koncertjeinek közönsége pedig legalább annyira szerette a számok közti frappáns összekötő szövegeit, mint az énekhangját. És az sem mellékes, hogy remek szerzők dolgoztak neki, a Karel Svoboda–Zdeněk Borovec páros, akikről szintén elmondható, hogy világsztárok slágereit írhatták volna – Julio Iglesiastól Frank Sinatráig –, ha nem a szocialista Csehszlovákiában kellett volna boldogulniuk. Ez a kombó olyan nyerőnek bizonyult, hogy Karel Gott pályafutása során majdnem 40 millió hanghordozót adott el. Fellépett a New York-i Carnegie Hallban, ugyanolyan nívón énekelt politikusoknak, multimilliomosoknak és ostravai bányászoknak, Budapesten pedig anno Demszky Gábor akkori főpolgármester is autogramot kért tőle.

Képességei ahhoz is elegendők voltak, hogy elbírja hatvan év közéleti és magántermészetű hordalékát, a különböző kétes üzleti és szerelmi ügyeket. A cseh bulvársajtó még nem is létezett, amikor „az isteni Kája” már celeb volt, bármit el lehetett adni a nevével. Még róla elnevezett parfümöt is.