Sár fröccsen a lakoma végén

A kötélen: Dirk SchaumbacherSándor Katalin felvételeÜnnep ez az est is, mint minden Frenák-bemutató. A test ünnepe. A tiszta mozdulat ünnepe. A tartalmas gondolat ünnepe. Lakomáról lévén szó, elsőként persze Platón jut az eszünkbe. A falatozással egybekötött szellemes, filozofikus eszmecsere. Szabadon gondolkozó és szabadon szerető férfiak gazdag párbeszéde. Ezzel párhuzamosan azonban Marco Ferreri filmje, A nagy zabálás is megfordulhat a fejünkben. A kulináris örömöknek hódolók sajátos „ünnepe”.

Frenák Pál Budapestről indult, Franciaországban alapított együttest, koreográfiáit azonban már nemcsak a magyar és a francia közönség ismeri – nemzetközi csapatával évek óta utazgat a világban. Triks & Traks című darabjukkal nemrég Pozsonyban is felléptek, a Lakoma ezt követően született.

Nagy méretű, fehér, döntött lapú asztal áll a tér közepén, körülötte öt hinta lóg a magasból. Ebben a fehér, zöld és sárga fénnyel megvilágított rideg térben találkoznak a szereplők, a külsőleg és belsőleg is különböző táncosok. A szilaj testű, kopasz fiú (Gergely Attila), a háborús repülősök sapkáját viselő érett férfi (Frenák Pál) és a festett fejű, ugyancsak kopasz, démoni nőalak. Lehet választani, ki kire figyel jobban, hiszen mind a három szereplő szuggesztív egyéniség, mozdulataikkal szinte mágnesként vonzzák a nézők tekintetét. Táncukban a magány, az elkeseredettség, a düh, az elfojtott érzékiség tombol. Ha Lakoma, akkor ez még mindig csak az előétel, a főételt később tálalják. Még nagyobb horderővel, még mélyebbre ható érzelmekkel. Addigra azonban újabb szereplőkkel bővül a történet. Párducléptekkel jön egy vörös ruhás lány, mellette egy fejjel alacsonyabb párja, aztán egy zakós, napszemüveges nő és vékony, meztelen felsőtestű, cigarettázó férfi, aki karjait magára fonva úgy ölelgeti saját testét, mintha hátulról szorosan rátapadva egy másik személy hozná izgalomba. Belső magánya ordít a keskeny fénysávban. Nehéz eldönteni, mi rejlik a „kép” mögött: az eltitkolt vágy láthatatlan megszemélyesítője vagy a be nem mutatható másik, akihez nagyon is szoros köze van. A látvány mindenesetre, amelyet Takátsy Péter nyújt, frenetikus.

Megjelenik a színen két zsiráf is (Csabai Attila és Gergye Krisztián). Cipőjük magasított, jellemük illúziót keltő. Nem is járkálnak – szabadon kószálnak a színpadon. Mozdulataikban báj és kedvesség, humor és elegancia. Káprázatos, amit művelnek. A legapróbb gesztusuk is emberi, miközben hitelesen állati. Nem lehet kérdés, hogy mit keresnek a színen. Egyszerűen ott a helyük. Összetartoznak és mégis magányosak.

Közben ismét feltűnik a darab legelejéről ismert, fekete ágyékkötős férfi, aki a festett fejű, kopasz nővel imitál furcsa szeretkezést. Mintha egy idegszanatórium eldugott szobájába leselkednénk be egy résnyire nyitott ajtó mögül.

Új szereplő jelenik meg a színen, aki eddig a magasban lógott (Zambrzycki Ádám). Nevezhetnénk ejtőernyősnek is, aki komolyabb sérülést szenvedett, az egyik végtagja legalább is ezt sejteti. Szép lassan leereszkedik az égből, elvegyül a földi zűrzavarban, de bárkivel próbál is kapcsolatba kerülni, minden igyekezete kudarcba fullad. Szerencséjére a kötél, vagy inkább a láthatatlan kéz megoldja kínját-baját. Visszahúzza a magasba. Később, kétségbeesetten kapálózva újra leereszkedik, de hiába szeretne, nem képes szabadulni. A kötél nem engedi. (Vagy a lenti világ nem tudja befogadni.)

Elhangzik egy mondat is a darab során.

„Maga normális?”

Kérdés persze, ki itt a normális?

Ebben a (színpadi) világban mindenki más. Csak a magánynak, a kínnak, a fájdalomnak közös a nevezője. Itt az is társtalan, aki párban jelenik meg a színen. Ez a meg nem értettség, a körön kívüliség halhatatlan szimfóniája.

Desszertként két, keretbe illő képet kap a néző.

Az egyik: virágzó napraforgókkal teletűzdelt, földig érő palástban besétál egy páratlan jelenség (Takátsy Péter). Lassú, kimért léptekkel közeledik a közönség felé. Sötét a szín, egyedül ő kap fényt, amelyben fenséges mozdulattal mutatja meg androgün lényét. Mezítelen férfitest, „eltüntetett” nemi szervvel. A test önmagáért beszél, az arcon égi-földi szomorúság.

Ehhez a képhez kötődik a darab záróképe: a kötélre mászó, reneszánsz szoborra emlékeztető figura (Dirk Schaumbacher). Akrobatikus mutatványa cirkuszba illő (cirkusz az egész világ!). Úgy tekeri önmagára a kötelet, hogy közben újra és újra visszaesik, de a zuhanástól sosem kell félteni. Látványos „kötéltáncát” éteri női hang kíséri, és a két zsiráf közül az egyik végül is lerángatja őt a kötélről, a hatalmas asztal közepére veti, ahol a többiek valósággal szétmarcangolják, és felfalják. ĺgy, csontig lerágva, ruhátlanul marad az asztalon, és így, mezítelenül lesz csak képes felmászni a kötélen, vagyis megszabadulni e rettenetes káoszból, amelyben hatalmas nagy erő kell a lelki-szellemi megtisztuláshoz.

Mi jöhet ezek után?

Hófehér lepedők szállnak alá a magasból, és minden szereplő mezítelenül jelenik meg a színen. A lakomának vége. Finita la comedia. A táncosok csupasz testükre tekerik a leplet, és felülnek a hintára. A vakító fényben egy vödörnyi sár fröcscsen az asztalon. Jut belőle mindenkinek. Még az első sorokban ülő nézőknek is.

Frenák Pál üzenete innen, a közelből: szabaduljunk meg gyorsan lelki szennyünktől. Ez az első lépés ahhoz, hogy szebb, emberibb „lakoma” részesei lehessünk.