Sajnos, Füleken is McDonagh

Nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy nem tartozom a rajongói közé, s az utóbbi évek általam látott előadásai sem győztek meg arról, hogy ennek a szerzőnek s az általa kínált közlésmódna khelye van a színpadon.

Általános meglepetésre a füleki Zsákszínház is McDonagh egyik darabját vette elő, aminek több oka is lehet(ett). Egyrészt a társulatra az utóbbi időben jellemző krónikus színészhiány (Molnár Üvegcipőjét kezdte el próbálni a társulat, de meghaladta az erejét), másrészt a fülekiek is megpróbáltak a fiatalabbak felé fordulni. Még emlékszem, mennyire megdöbbentett a kilencvenes évek elején, amikor először láttam a Katona József Színházban a Csirkefej című darabot, hogy az előadásban sűrűn káromkodnak. De Spiró naturalista színezetű drámájában minden a helyén volt, ismerős szituációk, ismerős figurák köszöntek vissza. Megvolt a helye a vulgáris beszédnek is. Ezt a nyelvet Schwajda és Egressy abszurdba mártott helyzetkezelésével remekül beszélte a füleki Zsákszínház is, hisz mind a Csoda, A szent család vagy Egressy Portugálja méltán hozott megannyi szakmai és nézői elismerést a társulatnak.

Sajnos, McDonagh darabjának sokkal szerényebb az eszköztára, s azt hiszi, hogy a teljesen hihetetlennek tűnő jelenetek tömény káromkodással fűszerezve képet adhatnak eldurvult világunkról. Pedig gyorsan kiderül, hogy semmi közünk hozzá, és pár perc után már csak szánalmas figurák vergődését látjuk a színpadon. A Zsákszínház Elveszett erkölcsök címmel játssza a The lonesome West című opust, amelyet pár éve a Pesti Színház is bemutatott Vaknyugat címmel, Varró Dániel fordításában. Az előadás, bár a szakma többnyire dicsérte, a nézők körében megbukott, s alig volt olyan, ahol a nézők fele ne távozott volna a szünetben. Ez Füleken nem fordul(hat) elő, hiszen a nézőket felültetik a színpadra, a függönyt behúzzák, az előadást pedig szünet nélkül, a szöveget jelentősen megkurtítva adják.

A fordítás a színlap szerint Bódi Andrea és Melo Roland munkája, s nem angolból készült, hanem a szlovák fordítást magyarították. A darabon az alkotók (a rendezést Mázik István és Nagy András vállalta) jelentős dramaturgiai átalakítást végeztek, hiszen nem akadt két olyan színész, aki a két fiútestvér szerepét el tudta volna játszani. Ezáltal hangsúlyeltolódások keletkeztek, de ez se el nem vesz, se hozzá nem tesz az előadás minőségéhez. A darab egyébként a Piszkavas folytatásának tekinthető, s egy-egy részletére utalnak is a szereplők. Itt is egy szörnyű gyilkosság után vagyunk, hisz Clim puskával agyonlövi az apját, amit Vick azzal a feltétellel tussol el, ha Clim lemond az örökség rá eső részéről. A faluban emellett is furcsa emberek élhetnek, de hiába tudjuk meg a pap elbeszéléséből, hogy többen is gyilkosok vagy öngyilkosok lesznek, a szavak hidegen zúgnak el a fülünk mellett, az a baljós világ, ami pl. olyan szépen megjelenik a Nyitrán játszott szintén kortárs ír szerző, Marina Carr Portia Coughlan című darabjában, itt nincs sehol. Csupán puszta vulgaritást kapunk, ami nagyon gyorsan unalomba fullad, s már legkevésbé sem érdekel, hogy mi lesz Vick sütőjével vagy a hülyére gyűjtött szentképeivel. Nagy András és Bódi Andrea mindenesetre felvillantja azt, hogy mit lehetett volna megmutatni ezekből a meg nem írt figurákból, de veretes és használható szöveg híján többre nem képesek.

Még nagyobb baj, hogy a velük diametrálisan szemben álló és erkölcsről papoló lelkész szerepe nem találja meg Gulyás Lászlót, aki annak idején Spiró Csirkefejében a Fiú szerepében fel tudta mutatni a semmiben tapogatózó, a világban önmagát kereső, lelkileg sérült kamaszt - itt a reverendája mögül elő-előbukkanó tetoválások árnyékában mintha a távoli múltból rebegne el egy szöveget. Az előadás negyedik figurája az eredeti szövegtől eltérően fiúvá átvedlett pálinkavigéc Girly szerepében Balázs István, aki most kap először fontosabb szerepet profi színpadon, de nem sok köze van az előadáshoz.

Többször is írtam már arról, hogy nagy szükség volna Szlovákiában egy harmadik magyar profi társulatra. Füleken az elmúlt évtizedekben voltak biztató kezdeményezések, több profi színészünk is itt kezdte a pályáját, s láttunk a társulattól remek előadásokat. Az út tehát adott, de nem biztos, hogy a hasonló hangvételű darabok segítenek a maradék táv legyűrésében. S nem hiszek abban sem, nézvén a hasonló típusú előadásokat, hogy jobbá lenne a lelkünk. Legfeljebb felfordul a gyomrunk. Bár idővel talán, ahogy a tévéhíradók véres jeleneteit, ezt is megszokjuk. (Juhász Dósa János)