Rokonszelekció, avagy „A halottak nem szarnak”

A Martin által hétkötetesre tervezett sorozat első része – és egyben az HBO filmsorozatának tízrészes első évada –, a Trónok harca cselekményének egyik központi eleme ugyanis alkalmas arra, hogy – természetesen értelmezett formában – tudományos kérdések tárgyalásának kiindulópontja legyen. Ez a komponens az öröklődés jelensége. Pontosabban annak egy olyan válfaja, melyet nepotizmusnak neveznek.

Kezdjük egy kicsit messzebbről, hogy tágabb horizontból tekinthessünk a problémára. A 20. század egyik legnagyobb hatású biológusa, William Donald Hamilton viselkedésgenetikus a nemi szelekciót és az önzetlen segítségnyújtás jelenségét vizsgálta a társas rovarok esetében. Hamilton arra a következtetésre jutott, hogy ezek a lények (pl. a hangyák) nem a közösség javára cselekszenek, hanem éppen ellenkezőleg: a saját génkészletük megszilárdítása és rokonaiknak való továbbadása vezérli őket. Vagyis az evolúció hajtómotorja a rokonszelekció.

Ha összevetjük ezt a viselkedési formát az emberi társadalmakkal, számos hasonlóságra és különbségre bukkanhatunk. Egyrészt a nepotizmus – a rokonok előnyben részesítése a közösség más tagjaival szemben – aligha kerülhető meg a történelem tanulmányozásakor; másrészt ez a magatartás szinte mindig, minden társadalomban egyenlő a korrupcióval. Rengeteg példa támasztja alá, hogy az emberek lokális szinten kedveznek ugyan a rokonaiknak, de közösségi szinten nem. „Vagyis az emberi társadalom – ahogy Matt Ridley Az erény eredete című kitűnő könyvében megfogalmazza – minden, csak nem egyetlen, nagy család. […] Az emberi társadalmakban a nepotista klikkek igen rosszhírűek: legjobb példa erre a maffia.” (50.)

Ha ennek fényében vetünk egy pillantást a Trónok harcára, a párhuzam rendkívül szembeötlővé válik. A Hét Királyság nagy hatalmú családjai vívják küzdelmüket a Vastrón megszerzéséért, miközben az egyik nepotista klikk (a királyné családja, a Lannister-ház) mindent elkövet, hogy pozícióban maradjon. A történet elején a király Segítője, Jon Arryn azért halt meg, mert rábukkant egy adatra (a hajszín öröklődése kapcsán), amely arra utalt, hogy a királyi pár gyermekeinek valószínűleg nem a király a természetes apjuk. Utódja, Eddard Stark (Sean Bean) részben ugyanezért lesz a Lannisterek áldozata, míg egyik fia, Bran szemtanúja is lesz a királyné és ikerpárja vad szeretkezésének. Ezzel megjelenik tehát a Trónok harcában a nepotizmus egyik szükségszerű eleme, a beltenyészet.

A vérfertőző viszonyt folytató királyné, Cersei (Lena Headey) klasszikus példája az önérdekű motivációnak. Nem csak rokonszelekciót működtet, de a politikai szálak kézben tartása érdekében idegeneknek is a bájaival fizet. Vagyis olyan kurvoid stratégia megtestesítője, melynek lényege, hogy a családi akarat folytonosságát egyengető erőket is a központi hatalom közelébe engedi. Ridley kifejezésével élve, „a viszonzás [azonban] más valutában, szex formájában történik.” (115.) Ezen túl Cersei viszont úgy viselkedik, mint egy hangyaboly királynője.

Az imént vázolt nepotista cselekvésmintázatnak van persze egy remek ellenpólusa a Martin-műben: az Éjjeli Őrség. A Hét Királyság északi határvidékét egy óriási Fal védi a betolakodóktól. Az itt szolgálatot teljesítő fekete ruhások olyan önkéntesek vagy elítéltek, akik cölibátusban élnek, s hű katonaként őrzik azt a birodalmat, melynek törvényeit megszegték. Közéjük tartozik Eddard Stark fattya, Havas Jon (Kit Harington) is, aki a nélkülözhetetlen számkivetettek között fut be karriert. Az Éjjeli Őrség a nepotista logikát felfüggesztve működik, s azt bizonyítja, hogy „a társadalmi nyereség [valójában] az egyéni bűnökből származik”. (55.)

Ha az eddigiekből az derült volna ki, hogy Martin világa fekete-fehér logikát visz színre, bizony nagyot tévednénk. Figyeljünk fel rá, hogy az önzést korlátozza a társadalmi érdekek távlata, az altruizmus mögött pedig – a la Hamilton – valójában tetten érhető az egoizmus. Egy ilyen jellegű alakzatnak „a színtiszta” esszenciáját nyújtja az egész ciklus talán legizgalmasabb karaktere, Tyrion Lannister. Ő az a figura, akiért biztosan érdemes elolvasni a több ezer oldalas regényciklust, akiért érdemes megnézni az ötkorongos filmsorozatot (az egészen kiváló Peter Dinklage alakítja ugyanis), és őt érdemes szem előtt tartanunk olykor, amikor Ridley az erényről szóló tudományos ismeretterjesztő remekét lapozgatjuk.

Szóval Tyrion megér még egy bekezdést. Bármit is mondanánk róla, annak az ellenkezője is igaz lenne. Tyriont nem lehet rögzíteni. Testileg törpe, de szellemileg óriás stb. – micsoda közhelyek. Nézzünk inkább egy-két konkrét példát róla. A Trónok harca elején – két szajha és két pohár bor (csakis vörös) között – Tyrion úgy nyilatkozik, hogy jó volna lepisálni egyszer a Falról; aztán azt mondja, hogy úgy szeretne meghalni, hogy egy szűzlány szájában van a farka. Sorolhatnánk az aranyköpéseit… De ő az a figura, aki kapcsán érdemes kicsit előrefutnunk. Tyrion ugyanis majd a széria valamelyik következő évadában betesz a nepotizmusnak, hasba lövi a vécén trónoló nagy hatalmú atyját, a prosti királynő védelmezőjét, a beltenyészetből származó kiskirály Segítőjét, a Lannister-ház fejét (Charles Dance). Ezzel egy szép allegóriát nyit fel, hiszen a vérfürdőként aposztrofálható Hét Királyságot meglehetősen ironikus keretbe ágyazza az „altesti hagyaték” berekesztésének hangsúlyozásával.

A törpe tehát – miközben sokkolja társadalmi tudatunkat – újabb és újabb csavarral forgatja fel a motivációs és az etikai képleteket, hiszen ahogy majd a széria ötödik, Sárkányok tánca című kötetében megfogalmazza: „Még egy rokongyilkos sem akarja megölni az összes rokonát”. Innen nézve még azon sem lepődnénk meg, ha majd úgy nyilatkoznának egyszer erről a törpéről, hogy nem valamely félszerzet, hanem ő az, akiért a fantasyt kitalálták.

H. Nagy Péter