Rodin, orosztojással

Vagyis nem sokat. De a zsenik tragikus természetéből még ennyit sem.Borisz Eifman évtizedek óta a világ élvonalbeli koreográfusainak egyike, társulatát 1977-ben (akkor még Leningrádi Új Balett néven) alapította. Nagy lélegzetű, súlyos drámákat (nemrég a Karamazov testvéreket) feldolgozó alkotásaival nemcsak Oroszországban, hanem Nyugat-Európában és Amerikában is népes közönségre tett szert. Koreográfiáiban a klasszikus orosz balettiskola alapjaiból kiindulva a szenvedély, a dinamizmus, a spirituális kapcsolat a vivő erő, de már a neoklasszika síkján. Látványos színpadkép, hatásos fények, színes jelmezek – ez mind fontos számára, de a legfontosabb, s valóban ez a legfőbb erénye: táncosai magas fokú tudása, lenyűgöző megjelenése. Béjart volt ilyen a XX. Század Balettjével, de még később is, amikor már önmagáról nevezte el társulatát. Nála volt ennyire fontos a küllem, az arányos testalkat, a vonzó fizikum. A szépség, a kifinomultság, az elegancia lekörözhetetlen közvetítője volt a modern tánc színpadán, s legsúlyosabb érzelmeket is esztétikus csomagolással kínálta közönségének. Eifman is ilyen. Harminc táncosa közül egy sem lóg ki a sorból. Sem technikai képzettségét, sem testi adottságait illetően. Egyszerre harminc szép, tehetséges táncost látni kivételes élmény. De ugyanazt a harminc szép, tehetséges táncost sajnálni is lehet, ha maga a darab túlságosan is könnyűnek találtatik. Auguste Rodin, a leghíresebb és a legszabadabban gondolkodó francia szobrász élete remek anyag egy érzékeny, tisztán látó, pontos dramaturgia mentén haladó koreográfus kezében. Egyrészt megeleveníthető az alkotó életének egy izgalmas szelete, másrészt a szobrok születésének története. A leglátványosabb természetesen az lehet, ahogy a színen a szemünk előtt jön létre egy szobor vagy egy egész szoborcsoport. Eifman művének pedig valóban ezek a legszebb momentumai. Ahogy a szobrász életet lehel a kőbe, ahogy megküzd az anyaggal, ahogy a hideg márványból egyszer csak kibomlik az Örök tavasz, a Csók, a Danaida, vagy ahogy a Calais-i polgárokat megalkotja. A lelki megrendülés, a belső feszültség kiváló megjelenítői Eifman huszonéves táncosai, ők a teljes illúziót hozzák – ha hozhatják. Ám ha nem ezt kérik tőlük, akkor mást. Mint most. Látványos, de értelmetlen „párnatáncot”, szüreti mulatságot idéző tarka felvonulást, a műalkotás misztériumát színező kánkánt, tangót, miegymást. Eifman számára a tánc sokkal inkább spirituális, mint fizikai folyamat, a koreográfiákhoz való közelítésmódját pedig alapjában véve pszichológiai jellegűnek tartja. Ő tudja… Ez a műve ugyanis sem Rodin alakját, nyughatatlan természetét, belső vívódását, sem segítője, szerelme és múzsája, Camille Claudel tragikus sorsát nem hozza közelebb a nézőhöz, végképp nem kettőjük szenvedélyes, drámával teli, majd fájdalmas elválását. A koreográfia sekélyességét Ravel, Saint-Saens és Massenet érzelemdús zenéje sem tudja leplezni, így a táncosok sokszor a régi idők orosz televíziós esztrádműsorait idézik, semmint Rodin korát és egy alkotó izgalmas életútját. A közönség természetesen sok mindennel megvehető. Főleg a montmartre-i „ibolyák” világát megelevenítő, színes-fodros kosztümöket felvonultató táncos kavalkáddal. Vagy épp egy elmegyógyintézeti „lánc-lánc-eszterlánccal”. A hangosan zúgó taps a Vígszínházban sem maradt el. Pedig – gasztronómiai hasonlattal élve – nem volt ez más, mint egy franciasalátával tálalt orosztojás.A gyomrunkat szerencsére nem ülte meg.