Rímbe faragott bókkal köszönt

(1935–2008)Antal Imre emberi-művészi nagyságát és kisugárzását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Bors Máté és társai kalandjairól szóló szerteágazó, több évet felölelő történetben az összetéveszthetetlen hangszínű, sármos színész, a kitűnő Sztankay István mellett, a második vonalból, amatőrként is be tudta magát lopni a szívekbe.

Később sem lett hűtlen a televízióhoz. Utánozhatatlan tévés egyéniséggé érett emlékezetes, az ő vállára tett, nagyszerű szórakoztató műsorok során – Könnyű-e együtt élni veled?, Köszöntő, Halló fiúk, halló lányok, amely arra vállalkozott, hogy új műfajokat és megújult szemléletű fiatalokat, köztük a táncdalfesztiválosokat fogadtassa el az idősebb nemzedékkel is.

Antal Imre nem a televíziónál, nem színészi szerepekben kezdte pályafutását. Pedagógus szülei a legszívesebben orvosi pályára irányították volna, ám egyik unokabátyja nyomdokain véletlenül közel került a zongorához, aztán a hangszer hosszú időre az életévé vált. A szegedi konzervatórium után Pesten előbb zenei szakiskolába járt, majd kitüntetéssel elvégezte a Liszt Ferenc Zenemű?vészeti Főiskolát. Zongoramű?vészként is csupa „kitüntetéssel” járta a világot: hét rangos nemzetközi versenyről hozott el díjat.

Az a típus volt – talán mérhetetlenül erős önakaratának, de a sors adományának köszönhetően is –, aki bármibe kezdett, a maximumot nyújtotta, a természetes tökéletességet képviselte, sajátos „antalimrés” művészetté emelve a bóvlit is nagyszerűen el tudta adni.

Nemcsak az előadó-művé?szet?ben volt kivételes, hanem a nyelvérzéke is átlagon felüli volt – a latin és a szláv nyelvekben egyaránt brillírozott. Az emberek közti közlekedéseiben, a viszonyalakításaiban is áldott tehetséggel tudott – jó értelemben – manőverezni. Olyan „közeg”, olyan médiamédium volt, amely, illetve aki mindenkit különleges jelenésre, megnyílásra és megnyilatkozásra indított meg. Ennek a sokszínűségnek köszönhető egyik korszakalkotó tévés alakítása. Évekre szóló televíziós esemény volt, ahogy az MTV egyik korai szilveszteri műsorában Vitray Tamással vendégül látták egy táncos, énekes, beszélgetős produkcióban a több kiló fűzött gyöngybe csavart Gina Lollobrigidát, a kor olasz nagyasszonyát. Nemcsak a díva látogatása jelentett eseményt azon az évet fordító tévés gálán, hanem az is, ahogy Lollo oldalán Antal Imre nyelvekben és szórakoztatásában tündökölt. Úgy kérdezett magyarból olaszba váltva, úgy tolmácsolta a választ olaszból magyarba, hogy közben a poénokat, a derűt, a jókedvet, a fénylő szórakoztatást is átültette.

A zongora fekete-fehér mezejéről nem tervezett út vezetett a tévé fekete-fehér képernyőjére a hetvenes években. Kényszerűen fordított hátat a zenélésnek: az ujjai elnehezültek, nem futottak a zenére, nem engedelmeskedtek a ritmusnak, s ez a betegség vágta ketté Antal Imre zongoramű?vészi karrierjét. Idős korára sem felejtették el azonban Erkel Ferenc-díjat eredményezett reményteli indulását: többször hívták bírának különböző zenei versenyekre.

A versenyeket különösen szerette. Elválaszthatatlan lett a Ki mit tud?-tól. Hasonlóan, ahogy a Halló fiúk, halló lányok című mű?sorban, nemzedékek és műfajok közötti átjárást irányított az egész országot mozgósító legnézettebb tehetségkutató versenyen is. Ideális műsorvezető volt, a már említett kivételes tulajdonságai révén, amelyek mellé említsünk meg egy újabbat: mérhetetlen intelligenciáját, általános tudását, jártasságát nem csak a művészetekben. A Ki mit tud? szereplőihöz cinkossággal, szigorú zsűrijéhez (köztük: Major Tamás, Petrovics Emil és Vásárhelyi László) pedig pontos értéssel tudott viszonyulni. S ami Antal Imrét kiemelte az akkori műsorvezetői gyakorlatból: száraz tényközlés helyett anekdotázó derűvel tudott felvezetni produkciókat, s nép?sze?rű?síteni kevésbé ismert művészeti területeket is.

Ezt az anekdotázó hajlamát kamatoztatta nagyszerűen a hosszú évekig képernyőn tartott, népszerű szórakoztató műsorban, a Szeszélyes évszakokban. Amely?ben gyakran fakadt rímre „kedvenc költője”, Nyomasek Bobó nyomán, s mondott el egy-egy tanulságos fanyar faviccet.

A rendszerváltás után ő is megújult. Televíziós személyiségként – nagy tudását érvényesítve – idomulni tudott az új elvárásokhoz. Kudlik Júliával az újfajta televíziós házigazda szerepét vállalva meghonosítói lettek az élő, beszélgetős-csevegős közérdekű műsoroknak. Ám nemcsak komoly produkciókban, hanem a Szeszélyes évszakokban és az egyre inkább elmaradhatatlan kabaréjelenetekben is összenőttek: Kudlik Júlia mellett ő lett (a határokon túlra is kiterjedt) ország Imruskája. Legendássá vált duettekben bohóckodott Pécsi Ildikóval, valamint számtalan olyan klasszikus jelenetet őriz az archívum, amelyben a kabaré óriásai mellett a mindenki által jó kedélyű, mindenre nyitott, szellemes, bájosan-kedvesen csevegő kis nagy emberkének ismert Antal Imre felejthetetlent alkotott.

Mély öniróniával humorizált a végtelenségig. Gúnyolni azonban soha nem gúnyolt senkit. Hálás volt minden szóért, minden gesztusért. Még az utóbbi időben, súlyos betegsége alatt is, amikor inkább csak a bulvárírók érdeklődtek iránta. De nekik is jó kedvvel mesélt, mondott el egy-egy viccet. Ki nem mondott poénnal, rímbe faragott bókkal ment el biztosan. Derűt hagyva szeszélyes évszakokra.