Rendes lány ő is, csendben sír

Felolvasó színházi est született Bíró Bence Magyartenger című darabjából, Alföldi Róbert rendezésében. Háromgenerációs család ünnepel egy balatoni nyaralóban. Huszonnégy órát töltenek együtt, nem igazán harmonikusan.
 
A nyár közepén kapta a felkérést, a legforróbb napok egyikén. Hogyan fogadta?

A legelső gondolatom az volt, hogy nagyon rég nem találkoztam Alföldi Robival. Azelőtt sokat dolgoztunk együtt. Őszintén szólva, ha nem ő keres, nem biztos, hogy igent mondok a felkérésre. Jó volt dolgozni a csapattal.
 
Ott ülni papírlapokkal a kezében… az ilyen felolvasó színházi előadás nagyban hasonlít a rádiójátékra.

Abban is volt már részem egyszer, és azt is Robi rendezte. Ha felolvasunk egy színdarabot, akkor csak a hangunkkal játszhatunk. Szentendrén nagy sikerünk volt. A szerző is gratulált a végén. Friss darab a Magyartenger, mi szólaltattuk meg először. Kulka Jánossal, Hernádi Judittal, Szántó Balázzsal, Keresztes Tamással, Bánfalvi Eszterrel és a többiekkel. Örültünk egymásnak. Robi a régi. Nem változott. Ugyanolyan intenzív, ugyanúgy instruál, mint régen. De már nem én voltam a kiscsirke vagy az ugrifüles, akit állandóan terelni kell. Fura érzés volt. Megnyugtató is egyben. Házassági évforduló és születésnap egybekötve – ezzel kezdődik a darab, később csontvázak hullanak ki a szekrényből. Én egy feleség voltam, aki nem kedveli a családot, de őt sem különösebben csípik a többiek.
 
Mivel indul egy ilyen színházi est? Összejönnek, és tartanak egy nagy olvasópróbát?

Elolvastuk párszor a szöveget, és beszéltünk a jelenetekről. Semmi több.
 
Két nagyon erős előadás köti Alföldi Róberthez. A Shopping and fucking az egykori Thália Stúdióban és a Kabaré az Operettszínházban. Mindkettő komoly előrelépést jelentett a pályáján. Lélekben egyik sem törte meg?

Szakmailag nagyon sokat tanultam mindkét előadásból. Csak azt nem mondhatom, hogy a szakma felfedezett.
 
Az ugyanis, hogy helye van a pályán, már jóval korábban kiderült. Ja! Akkor én rosszul emlékszem. Szuper! Aki látott a Kabaréban, most jön azzal, hogy micsoda Sally voltam! Állítólag Béres Attila is velem példálózott nemrég, amikor a Vígszínházban rendezte a Kabarét, hogy a Balázsovits Edit milyen jó volt Sallyként. De amikor játszottam, nekem ezt senki nem mondta a szakmából. A nézők igen. Ők szerettek a szerepben. Az viszont, mint tudjuk, a kritikusok szemében nem igazán számít. Igen, volt nekünk egy nagyon intenzív időszakunk Robival. Aztán eljöttem a Vígszínházból, szabadúszó lettem, ami már egy következő korszak nyitánya lett. Nem feltétlenül könnyű korszaké. Ma már mégis azt mondom, úgy volt jó, ahogy volt. Kecskeméten, a Casanovában együtt játszottunk Robival. Le is írta valaki, hogy Balázsovits Edit szépen kijárta az Alföldi-féle magániskolát. Érdekes, hogy utólag ezt a korszakomat honorálják. Akkor nem feltétlenül szóltak az elismerés hangján. Én ezt így éltem meg.
 
Balázsovits Lajos és Almási Éva lányaként évekig azzal küzdött, hogy kilépjen a szülei árnyékából. Két, nagy kvalitású színész állt a háta mögött. Szakmabeliként megszenvedte?

Ez is benne volt akkor a pakliban. De akkor nem így fogtam fel, vagy legalábbis tagadtam. Ha ebbe érzelmileg túlságosan belementem volna, nem is tudtam volna folytatni a pályát. Inkább nem foglalkoztam ezzel. Úgy tettem, mintha nem is érintene a dolog. Ma már ez sem érdekes, hiszen a szüleim visszavonultak. Felnőtt egy generáció, a mai fiatalok nem is látták őket színpadon. Még azok sem, akikkel dolgozom. Ők is már csak felvételről ismerhetik őket. Nekik már én vagyok a Balázsovits.

A Vígszínház Házi Színpadán óriási sikerrel futó A rendes lányok csendben sírnak című előadással szakmailag megint jókorát lépett előre.

Pályám egyik fordulópontja a rendezővel, Paczolay Bélával való találkozás. Olyasmit hozott ki belőlem, amit eddig nem mertem megmutatni, vagy nem mertem így csinálni, mert úgy éreztem, kevés vagyok hozzá. Sokszor túltoltam kicsit a dolgokat. Többet csináltam, mint amennyit kértek tőlem. Nem hittem el, hogy a kevesebb is elég lett volna. Béla volt az első, aki elhitette velem, hogy „ez így pont jó”, nem kell még nyolc lapáttal rádobnom. Nekem ő óriási élmény volt, a szerep pedig rendkívüli lehetőség. Mindenkit sikerült meglepnem vele. Házon belül volt, aki azt gondolta, amikor elkezdtük a próbákat, hogy fent, a negyedik emeleten mi hárman, színésznők jól elleszünk magunknak. Aztán nagyot szólt az előadás. Mindhármunknak az előrelépést vagy az újrafelfedezést hozta el. Márkus Lucának is, Kiss Marinak is, nekem is. Kellenek ilyen szakaszok a pályán. Ha nincsenek, elmúlik sok minden, lehet az ember bármekkora tehetség. Ilyen szempontból mázlista vagyok. Nekem jókor jönnek a jó dolgok. Voltak nehézségek, kínlódások, nagy zuhanások is, de ez ilyen pálya. A szüleim is látták az előadást. Nagyon odavoltak.
 
Három nő, három sanyarú élet a kilencvenes évek Dunaszerdahelyén. Lakótelepi sorsok Durica Katarina regényének színpadi változatában. Júliát, a fodrásznőt játssza, a tisztes családanyát, feleséget, akit egy nap megérint a szerelem, és úgy dönt: élvezni fogja az életet. Milyen gondolatok cikáztak a fejében, miután elolvasta a darabot?

Először arra gondoltam, hogy az én szerepem nem fog akkorát ütni, mint a kolléganőimé. Hogy mindkettőjük alakjában kibontakozik egy óriási dráma, nálam meg semmi. Hogy az én szerepemnek van egy folyamata, de az nem olyan súlyos, és inkább csak az összképet erősíti. Hogy a végén derül csak ki, mi is van itt tulajdonképpen. De reménykedtem.

Közben oldalról oldalra összehasonlította a regényt és a darabot?

Meg is kértem a dramaturgot, Kovács Krisztinát, hogy tegyünk a szerepemhez plusz mondatokat a regényből. Apró poénokat, egy-egy drámai kiszólást. Mindez segített is a figura megformálásában. Intim térben játszunk nagyon természetesen, akár egy filmben. Ezért is mondta Béla, hogy a kevesebb elég lesz. Aztán volt egy olyan momentuma is a próbafolyamatnak, hogy mentem a színházba, és eldöntöttem magamban, hogy ez most olyan feladat, amelyért érdemes pokolra szállni. Nem akartam arra gondolni, hogy mit szólnak majd a játékomhoz. Bátor leszek, és olyat mutatok, amit eddig még nem látott tőlem senki. És ha nem fog tetszeni, akkor ott egye meg a fene! Elkezdtük tízkor a próbát, és mindent e szerint csináltam. A bemutató után pedig nagyon sok elismerést kaptam. Ezt nevezem abszolút sikersztorinak. Minden alkalommal élvezettel játsszuk a darabot. Valósággal magába húz bennünket az előadás. Engedem is, hogy húzzon. Az is jó, hogy végig színen vagyunk. Nem kell kimenni, várakozni, és úgy visszajönni. Az egészen más helyzet. Villantasz, de a következő pillanatban már ott sem vagy.
 
Kimenni nehezebb, vagy bejönni?

Kimenni, ha ezzel megszakad egy folyamat. De bejönni sem könnyebb, ha ott kell folytatni, ahol abbahagytad. Ugyanazon a hőfokon, ugyanazzal az energiával. Egy nagy szerepnél, ha elkapja az ember, és úgy érzi, megvan, mindenki megy veled. Az kényelmesebb állapot. Ha úgy sikerült a jelenet, ahogy akartad, akkor van mire rákapcsolni. De bevallom, én utálok kimenni. Még egy nagy szerepnél is. Kihűlsz, ha hosszasan várakozol a takarásban, és kezdheted elölről. Iszonyatos koncentráció fenntartani a szükséges lelki- és idegállapotot. A Barátom, Harvey-ben is főszerepem van, de elég sokat vagyok színen kívül. A néző pedig nem érezheti, hogy kintről jövök.
 
Az Össztáncban sem volt érezhető soha, hogy „kintről jön”. Hatalmas szériát megélt előadás volt az is. Fekete bőrszerkójában úgy táncolt, olyan dögösen, hogy a nézőtéren mindig felforrósodott a levegő. Élvezte?

Rég volt, szép volt. Egyszer elkéstem az előadásról. Nem írtam be a noteszomba, hogy este Össztánc. Akkor csináltam a lemezt Cipővel. Vidéken lakott. Belemélyedtünk a munkába. Este fél hétkor hívott a művészeti titkár, hogy hol vagyok? Fél órányira voltam Budapesttől. Azonnal elindultam. A portán vártak a jelmezzel. Rám adták, de lekéstem a jelenetet. Ketten szerepeltünk a diszkóképben Kéri Kittyvel. Bement egyedül, nélkülem. A többiek csodálkoztak, hol vagyok? Marton László, a darab rendezője aznap este épp bent volt, hogy megnézi az előadást. Az ügyelőpultnál állt, de a titkár vállon ragadta, és kihívta őt, hogy mondani akar neki valamit. És amíg körbesétált vele a nézőtéri folyosón, és beültette, addig beértem a színpadra. Vagyis nem tudta meg, hogy mi történt. A kollégáim sem árulták el neki. Pedig nem két ember játszott az előadásban. Úgy tettek, mintha ez az egész meg sem történt volna. Az egész társulat szeretetéről árulkodott az eset. Annyi év után már egy bűncselekmény is elévül, mondja a férjem.
 
A balatoni történethez, gondolom, volt elég élményanyaga. Vagy a nyarakat, gyerekként, máshol töltötte?

Balatonszéplakra hordtak a szüleim, a híres újságíró-üdülőbe. Nagyon szépek voltak azok a nyarak. Sokszor voltam ott. Mivel a szüleimnek nem volt nyaralójuk a Balatonnál, nekünk lett a férjemmel. Amióta feleségül mentem Dodóhoz, a nyarakat Csopakon töltjük. Néha úgy érzem, könnyű szívvel el tudnám hagyni Budapestet a Balaton miatt. Ha a Vígszínházat le lehetne tolni Csopakra, biztos, hogy el nem mozdulnék onnan. Pedig már egészen más a hely hangulata, mint évekkel ezelőtt. Régen nyugalmasabb volt ott minden, kevesebben jöttek. De így is imádok ott lenni.

A szerző a Vasárnap munkatársa